Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anyalánya - Novella

2010.01.19

A nevelés nagy úr; igazából a jellem első próbája.

 

Ildikó

 

Mindig óvatosan zárta be maga után az ajtót, a lehető leghalkabban.

Jó volt így elmenni otthonról, a reggeli kakaó ízével, télen a maga kötötte sálban, nyáron a horgolt kézitáskájával. Negyedóra könnyű séta, és elért az iskolába. A gyerekek lassan szállingóztak; egyre nagyobb volt a zsivaj. Levitte őket reggelizni, aztán nekiláttak a tanulásnak.

Engedelmes kis jószágokat nevelt; az ő alázata ragadt rá tanítványaira. Mint egy álruhás. mesebeli pillangó, járt-kelt az osztályteremben, az utcán, a közeli parkban, amit imádott – és észrevétlenül hozta-vitte a derűt, a jókedvet is. Amikor várandós lett, úgy érezte, élete legboldogabb szakasza következik. Vékony termetével diszkréten gömbölyödött, nem lett széles hasú, mint a hízásra hajlamosak – inkább mint aki lenyelt egy sárgadinnyét, ami kidudorodik a ruhája alól.

Minden akaratosság, dac és öntudat, ami belőle teljességgel hiányzott, a lányában kelt életre.

Zsófi pontosan jött világra, augusztusban és kezdettől fogva határozottan követelte, ami neki járt: az anyatejet, szülei figyelmét; pontosan jelzett, ha netán öt-tíz perccel később állt neki az anyja, hogy a délutáni levegőztetéshez felöltöztesse. Ugyanakkor elmélyülten kezdte tanulmányozni a környezetét; olyankor órákig a hangját sem hallatta. Onnan lehetett észrevenni: már eleget nézelődött, hogy sóhajtott egy nagyot, és azt mondta: dááá.

Ildikó ebben egyszerre látta megnyilvánulni a cseperedő gyermek elfogadását és a rosszallását, mintha jól megnézte volna magának a környezetét, az embereket, a tárgyakat; és elégedetlen maradt volna, mert ki tudja, mit hiányolt. Van olyan, hogy egy kisbaba jobbra számít?.... Ezt a gondolatát Miklóssal is megosztotta. Ő elnevette magát, és megsimogatta a fejét. Persze, mind mást várunk, felelte a férje, és mosolya egy darabig még az arcán maradt. Kedvességet, ugyanakkor szilárdságot sugárzott, mellyel a kamaszodó felsőseit is mindig hatékonyan kezelte.

 Ildikó újra sokat olvasott, rengeteg régi olvasmányát vette elő. Zsófi babakönyvet kapott, és míg anyja népmesékkel, Mórával meg Benedek Elekkel szórakoztatta, azt rágta rendületlen buzgalommal. Majd egymás tükörképei lettek: az anya, aki a másikkal szembefordulva felolvassa a soron következő történetet; és a gyermek, aki pici székében üldögél, és minden hangra nagyon figyel; időnként egymásra néznek és jókat nevetnek. Vajon Zsófi olyankor nevet valamin? Persze a világ tetszik neki, az embereket például könnyen az ujja köré csavarja; de legtöbbször azt a mosolyt vetítette vissza, amit anyjától kapott.

Az óvodában rengeteg barátja lett, a gyerekek meghajoltak az akarata előtt, és ennek a nevelők örültek; rendet tart maga körül, mondogatták. Zsófi sorakoztatta a többieket, megehetette azok süteményét, akik hiányoztak; emellett szófogadó volt, mint aki presztízskérdést csinál abból, hogy ne szidják le sohasem. Olyan komoly ez a kislány, mondogatta mama, és ilyenkor Ildikó csak mosolygott, Miklós meg rögtön rávágta: egyetemre adjuk, ha megnő, igaz, csillagbogaram? Azzal fölkapta, repítette; mert meg volt győződve róla, hogy lánya boldog és elégedett felnőtt lesz. Hiszen szeretik, nevelik, óvják – ugyan, mi baja lehetne?

Mikor elemibe kezdett járni, az osztályfőnöke családlátogatásra ment hozzájuk. Ildikó szerette ezeket az alkamakat; akkor is, ha ő jelentkezett be, és ha hozzájuk jött pedagógus. Ilonát ráadásul a legjobban ismerte; nála tíz évvel idősebb, teltkarcsú és nevetős volt, ugyanakkor következetes, a szerető szigor képviselője. Mielőtt mondanivalóját elkezdte, a tanítónő Ildikó arcát fürkészte; előbb is érkezett negyed órával, mint várták volna. Töltött magának az előkészített, forrón gőzölgő teából, és néhány korty után beszélni kezdett.

Ildi, ez a Zsófi lányod nekem túl komoly. Szinte sosem nevet. Persze szokott szaladgálni a folyosón, de semi több. Mindenkinél kitartóbban mélyül el a feladatokban. Láthatóan megszerette az iskolát. Csak alig látom őt mosolyogni.

Tudom, hogy ti jól éltek Miklóssal, nem is ebben keresném az okokat. Lehet, hogy itthon túlságosan is felnőttszámba veszitek. Kér és kap munkát, gondolom, bevonod őt a napi tevékenységekbe. Ha időnként elvinnétek őt egyik-másik gyerekhez, többször játszótérre, vagy eljönnél velünk az osztálykirándulásokra, talán idővel a Zsófi felszabadultabb lenne. Próbáljátok ki. Egyébként elégedett vagyok vele, nagyon is.

Aznap, mikor a vacsoraasztalt leszedték, a konyhában elmondta Miklósnak, mit javasolt Ilona. Zsófi az erkélyen lévő virágokat locsolta szokásos napi feladatakéntl, aztán kért magának egy almát és fürdés előtt beült a nappaliba, a Vidám meséket nézegette. Miklós meghallgatta feleségét, majd elgondolkodva azt mondta: a jellem első próbája a nevelés, és a mi lányunk habitusát a feladatok alakítják a legjobban. Így érzi hasznosnak magát, mert nem elegendő számára, ha csak úgy van, és fecserészik, vagy szaladgál. A kirándulás persze jó ötlet, menjünk.

 Az első túrára Miklós mégsem ment velük; akadt egy tanuló, akit korrepetálni kellett; így otthon maradt. Zsófi nagy buzgalommal készült az útra, először csupa felesleges holmival  pakolta meg a hátizsákját, aztán hagyta, hogy az anyja kiválogassa a szükségeseket. Reggel korábban kelt, mint Ildikó, és indulás előtt negyedórát üldögélt az erkélyen, mert sokkal előbb elkészült.

Az úton alig akarta elengeni Ildikó kezét. Eleinte Ilona noszogatta őt, hogy szaladgáljon a többiekkel; majd felhagyott ezzel a kísérlettel. Elég szülő jött el, így a pihenőhelyen szalonnát süthettek, meg parázsban sült burgonyát. A végére Zsófi jól elfáradt, anyja ölben vitte haza. Otthon kicsit megélénkült, ám fürdetés után nem kért mesét, hanem rögtön aludt is.

Miklós kérdezte, hogy telt a napjuk; Ildikó halkan felelgetett neki, s feltűnt, a férje mennyire élénk, mint akit cseppet sem viselt meg, hogy a kellemes ősz végi vasárnapját a tanítás szolgálatában töltötte el. Este, miután ágyba bújt, Ildikó félálmában hallotta őt, amint telefonon beszélt. Még nem tudta, hogy aznap valami új kezdődött el az életükben.

*

Otthonukban minden a keze munkáját dicsérte. Mama, mikor eljött, mindig könnybe lábadt szemmel nézett körül. Ildikó, te egy tündér vagy! Az én csillagom, az én lányom.

Házasságát az ember sokszor másnak álmodja, kalandosabbnak, több együtt eltöltött idővel, mint amennyit aztán egymásra szánhatnak; és ő rengeteg álommal vette körül magát, azzal bélelte ki szerény életüket. Három gyermeket akart, ám a férje nem akart elköltözni, riasztotta egy saját ház gondolata, mert nem volt kertészkedő típus, aki órákig bíbelődne fűvel, fával, inkább kezében könyvvel szeretett üldögélni, a tanítás volt a lételeme. Ildikó utazni vágyott, ám hamar föladta, hogy Miklóst unszolja már tavasztól, ugyan, ott áll a ház Csopakon, csak le kell menni vonattal; így végül Zsófival mentek, de jó volt úgy is, mert a gyerektől pihenhetett. Nem azért kellett volna neki Miklós, hogy felváltva pesztrálják; Zsófi remekül elszórakozott a szomszédokkal is és lettek hagyományaik: évről évre meglátogatták a tihanyi barátlakásokat, átsétáltak Paloznakra, és rengeteget fényképeztek.

Nézd, anya, mondta egyszer Zsófi, amikor visszanézték a felvételeket, itt velünk jött apa is.

Valóban, Zsófi már gimnazista volt, mikor egy alkalommal hármasban utaztak le. Hogy ez Miklósnak egyszerre volt menekülés meg elvágyódás, arra nem sokkal később jött rá; teljesen véletlenül. Sosem számoltatta el a férjét, ennek a gondolata is riasztotta; mert az ő anyja ezt tette apjával, és bár jól éltek, szülei nagyon szenvedtek a bizalmatlanság légkörében.

Talán Miklós szánt szándékkal hagyta elől a könyvet, melyet épp akkor olvasott? Egy háborús regény volt, és a harmadánál kikandikált belőle valami. Először észre sem vette, csak amikor felemelte, hogy alatta is megtörölje az asztalt, akkor látta meg.

*

Mikor Zsófi született és utána még sokáig, nem volt légüres tér; mindig volt mihez fogni, a rengeteg mosás, a ruhafoltozás, portörlés; megpucolta a leveszöldséget, tejberizst főzött, ringatta Zsófit, írt neki egy nyúlfarknyi mesét, lesuvickolta a szekrényeket. Mintha csupa nappalokból állt volna az élete. Rengeteg erőt érzett magában, egy egész hadsereg vagy egyszál magad, mondogatta Miklós, minden nap leigázod a világot. S ő erre mindig elnevette magát, pedig arra is figyelni kellett volna, hogy Miklós ezt csak úgy mondta, bármi élc vagy viccelődés helyett pusztán megállapított valamit. Egy tényt közölt, mely sem szomorú, sem nevetésre okot adó nem volt.

Egyszer észrevette, hogy már nem az a valaki, aki valamikor volt.

Nem bírt megváltozni, ez talán baj?

Először csak fáradtságot érzett, legalábbis arra fogta, hogy rengeteg munkája van, az osztálya, külön foglalkozások, a napközi. Tanítótársával jól kijöttek, Pál mélyen vallásos ember volt, két gyermekkel és csöndeske feleségével. Az ő családjában sosem fordulhatott volna elő, hogy elölmarad egy könyv, abban egy szerelmeslevél, melyet egy csupa tűz, éppen harminc éves nő írt annak a férfinak, akire már tíz éve vár. S akinek családja, millió kötelezettsége van, mégis együtt lobog és ég a titkos, évtizedes románc hevében.

Miklósnak barátnője van, döbbentette meg szívét a gondolat, mikor a levelet a nyaralóban elolvasta. Egyszerre fázni kezdett és kiszáradt a szája. Negyven éves volt abban az évben, Miklós hattal több.

Jól megírt, szinte irodalmi alkotás volt, és ezen keserűen mosolygott magában; egy képzett, szikrázóan intelligens nő tollából, aki láthatóan önszántából tetszeleg a szerető maga választotta szerepében. Ő maga sosem lett volna képes ennyit kiadni magából…

Lehet, eleinte nem gondolta komolyan, csak úgy hozta a sors, hogy belebonyolódtak? Saját maga csapdájába esett volna ez az ismeretlen, fiatal nő; hogy más csak azért sem nem kell neki, és most már kivárja a sorát?

Annyira elmélázott, hogy észre sem vette a belépő Miklóst. Annak is falfehér lett az arca, mikor meglátta őt; leült mellé a kanapéra és pillanatokra átkarolta a vállát.

Szerencsére Zsófi csak sokkal később jött meg; gyümölcsöt szedett a szomszédban.

Ildikó úgy ült ott, mint aki halálos beteg és erről most ott a kezében a visszavonhatatlan orvosi diagnózist.

*

Mikor Zsaklin legelőször jött hozzájuk, az egész visszavonhatatlanul háromszereplős színdarabbá változott.

Ült és hallgatta őket, Miklós deresedő halántékára tapadt a tekintete, mely, mintha a közelgő telet idézte volna, dióbarnából lassan ezüstre váltott át. Jóképű volt Miklós, de mennyire az; nem csoda, hogy Zsaklin belészeretett. Ruganyos léptekkel jött át a tarlón, az ugaron, ahol egykor a szerelmük virágzott; nem volt mit tenni, vagyis dehogy, most jött még a java, s ki törődött azzal, ő mit akar. Vagy szeretne.

*

Zsófi

 

Egyszer megfogadtam, mesélte később, ha ti egyszer elváltok, és én felnőtt leszek, nem megyek egyikőtök új családjához sem. Kiteszek rólatok egy-egy képet a szobám falára, és azt fogom nézegetni, ha nagyon hiányoztok nekem. Háborogjatok, öntsön ki a tenger, csapjanak az égig az indulat hullámai; nem és nem, én maradok, legalább én – és akkor már sírt, éppen úgy, mint régen, pici korában, csak most már a saját, női érzéseivel viaskodva, s ő nézte és elszorult a szíve. Kiszaladt a szobából, mert úgy érezte, elfogyott körülötte a levegő; bekapcsolta a rádiót, próbált odafigyelni a hat vagy hét órai hírekre; de nem ment. Zsófi a szobájában bőgette a zenéjét, anya, ez kikapcs, ne félj, semmi bajom nem lesz tőle. Az egész eltartott úgy tizenöt-húsz percig, aztán csönd lett és ő ment, halkan bekopogtatott; egyeztették a vacsorát.

Minden este együtt ettek – szerették ezt az alkalmat, s mert az időbeosztásuk is lehetővé tette.

Zsófi, csupa dacból és elszántságból, tanárképzőre járt, mint az apja. Meg akarta mutatni, hogy különb és nagyobbra nőtt nála, és ez nem az a bizonyítási vágy volt, mely a kishitűeket mozgatja. Pedáns és jófejű lány volt, ám egy morzsányi humorérzék nem szorult belé. Mint kiskorában, amikor az elemit kezdte, kisajátította magának a viráglocsolást, onnantól kezdve anyja csak besegített és kizárólag akkor öntözhetett helyette, ha Zsófi táborban volt vagy a barátnőinél töltötte a hétvégét. Ildikó magában megfedte időnként, mennyire görcsösen ragaszkodik egyes dolgokhoz ahelyett, hogy engedne a negyvennyolcból. De nem.

Zsófi sportolt, nyelveket tanult, és egy remete elszántságával rekesztette ki a világot.

Volt egy, Ildikó számára sokáig emlékezetes történet. Másodikos gimnazista volt a lánya, mikor az első udvarlója eljött hozzájuk; Gergőnek hívták, nagyon jámbornak tűnt. Zsófi tanult, a maga számára kiadott napi angol penzumot. Az ajtót nem zárták be, s mikor vagy félóra múlva Ildikó elment előtte, spontán belesett. A fiú még mindig az ágy szélén ült, Zsófi az ablak előtt, az ajtónak háttal, továbbra is a feladatain dolgozott. Egy kis idő elteltével Gergő kiment hozzá a konyhába, menni akart, hiszen láthatóan Zsófi nem ért rá foglalkozni vele. Megkínálta süteménnyel, amit a fiú illedelmesen elfogadott, egy keveset beszélgettek is, aztán hazament. Egy óra múlva megint belesett Zsófihoz.

A lánya ruhástul feküdt az ágyon és aludt. Mindig annyira kimerítette magát.

A tizenkilencedik születésnapját ünnepelték, amikor kitört a legnagyobb vihar, és ami változást hozott, mert kisöpörte életükből a felgyülemlett feszültséget.

Miklós akkor már nem lakott a régi lakásban, elköltözött a barátnőjéhez. Mikor ezt mondta, Zsófi mindig fintorgott, mint aki rossz ízt érez vagy számára kellemetlen illatot. De nem is baj, tette hozzá és olyankor azonnal felpattant ültő helyéből, legalább nem büdösít a cigarettájával.

Igaz is, Miklós újra rágyújtott, mikor azon a nyáron hazaérkeztek a csopaki nyaralóból.

Nem kellett magyarázkodni, Zsaklin levelében úgyis benne volt minden; láthatóan imádta újra meg újra leírni, mennyire szerelmes belé, s megtűzdelni apró sztorikkal, erotikus álmaival. Ildikó csak annyit kérdezett, mióta folyik ez az egész; és ő végre vállalhatta, mi a való,mi az igaz. Kezdettől áradatként ragadta magával a Zsaklinnal való kapcsolat; ez nem egy mezei románc volt, pusztán pár hónap az életéből; hanem egy tízéves történet.

Emlékszel, mikor megbeszéltük, hogy elmegyünk Zsófi osztályával kirándulni? Mikor elsős volt; akkor ősszel, egy vasárnapon. Végül mégsem tudtam elmenni, Hollós Gábor, egy kedves, régi barátom tajtékozva hívott fel, hogy hetedikes fia elégtelen témazárókat ír történelemből és vállalom-e a korrepetálását? Igent mondtam és megbeszéltem, átjön hozzánk egy felmérőre.

A nővére, Zsaklin kísérte el. Aki húszéves volt akkor.

Mire észhez térhettem volna, nyakig ültem a szószban; ő valósággal megbabonázott; én meglehetősen higgadt ember vagyok, ilyennek ismertél meg te is. De vele teljesen új dimenzió nyílt meg előttem, egyszerre sodortak és űztek az érzéseim.

Néha hónapokra eltűnt az életemből; mert neki is volt valakije, valószínűsítettem. Erről azonban soha nem beszéltünk.

Nem tudtam volna úgy elmenni vele, hogy itt hagylak téged Zsófival. Úgyhogy maradtak a legtitkosabb körülmények között szervezett randevúk és nyaranta két hét, míg ti a Balatonon pihentetek. Elutazni nem mindig mertünk, legfeljebb egy-egy napra Visegrádra, ki a Hortobágyra; este itthon akartam lenni, mikor hazatelefonálsz és érdeklődsz, mi újság Pesten.

Zsófi a költözés után teljesen elkeseredett, hetekig szóba sem állt az apjával.

Egy tanár nem tehet ilyet. A tanárok rendes emberek, egytől egyik.

Nem egyik, Zsófi. Egyig. Úgy mondják.

Az nekem mindegy. Én úgy mondom, ahogy akarom.

Nézte a lánya morcos tekintetét, ráncokba gyűrődött homlokát, és nem volt képes megszólalni. Neki remek gyereke van, s ő csakis magára haragudhat.

Egész hazafelé tartó úton ez járt a fejében. Milyen pengeéles a Zsófi esze, csak – mitől lett ilyen szívtelen? S erre a saját szíve szorult össze, jaj, hogyan is gondolhat ilyet!

Elvárja egy tizenhat éves gyerektől, hogy érezze át egy negyvenhat éves ember nehézségeit.

Zsófinak hirtelen problémái lettek, amiket nem tudott megoldani a szokásos módszereivel. Apa megbolondult. Öregszik és ettől megrémült. Hány esztendős az a nő? Állítólag harminc. Nincs elég fiatal férfi, hogy neki apa kellett? Zsófi így mérgelődött magában, s mert hajlama volt rá, mindennap elővette a sértődését, hogy egy kicsit dédelgesse magában.

Nagy mártír, mondta Ildikó a telefonban Miklósnak. Az, drámai tehetség, nevetett fanyarul a férfi. A nő már megbocsátott, vagyis dehogy, ő soha nem érzett haragot, hiszen kezdettől fogva elfogadta a kialakuló új állapotot, nem küzdött, nem festette át a hajszínét, sem új, csábos fehérneműt nem vásárolt. Mama mondogatta, hogy márpedig csakis az ilyen praktikák segítenek egy majdnem húszéves házasságon.

Ildikót ez riasztotta. Ő nem vadász, hogy becserkéssze áldozatát. Neki fotelpuha élete van, ő széplelkű és békés természet. Miklósnak nem ez kell. Miklós a férfi. Vadásszon ő.

Zsófi akkor is rögtön leállt az apjával veszekedni, mikor az kijöhetett a kórházból és otthon lábadozott.

Nem jöttél el. A születésnapom volt, hiszen tudtad. Nem értél ide, mit tudom én! Igazából a kifogásaid sem érdekelnek.

Nekem akkora önuralomra volt szükségem, érted, hogy kibírjam délutántól estéig a várakozást, és mikor mindenki elment, bementem a szobámba; ott szabályosan beájultam az ágyba. Beni vetkőztetett le; sokáig simogatta a hajamat, mert nem bírtam rögtön elaludni, a szám szélét hangtalan sírás rángatta. Nem lesz semmi baj, suttogta Beni; hogy lenne, mikor már van, volt és igenis, lesz, mert már így maradunk, örökön örökké…

Másnap tudtam meg, hogy nagy baj volt a szíveddel.

Éjfél után Zsaklin felhívta anyát, hogy rosszul lettél a tankönyvosztáson, az iskolában és ezért nem bírtál elindulni; a portás bácsi megengedte, hogy lefeküdjél a fülkéjében, míg lecsillapul a felpörgött szíved; Zsaklin vitt haza és hívott mentőt hozzád aznap. Az ágyadnál virrasztott, míg haza nem küldték az orvosok.

Dühös voltam rád és az öklöm ráztam az ég felé, mert nem értettem, miért kellett neked ez az egész? Hogy kikészítsd a szíved, ami sokáig olyan jó volt hozzánk, amivel megértetted a legmegátalkodottabb tanítványaidat is. Mindig megsúgta neked, merre indulj, és a szív az, mely mindig az érzést, a szerelmet is, keresi, azon keresztül kapcsolódik a másikhoz.

Ha nincsen szerelem, két ember egymás számára idegenné válik. Ez tiszta sor, nem nagy kunszt, sommázta Zsófi, mikor kamaszkorában egy-egy kapcsolata véget ért; és nyughatatlanul kereste tovább az ő igaziját. Egy gondolat viszont hosszú ideig nyomasztotta és mindig felkavarta.

Mi van akkor, ha anya is csak egy akadály volt?

Míg apja nem költözött el otthonról, Zsófi szemtanúja volt annak, hogyan járnak-kelnek egymás mellett; a megszűnt szerelmi kapcsolat a családi fészket is kihűtötte és csak sokára lett otthon újra langymeleg. Bosszantotta, hogy nem tehet semmit, pedig sokszor legszívesebben összecsomagolta volna apja össze holmiját, hogy kidobja az utcára…

Időnként az az érzés is borzongatta, hogy ő hiába született; nem is kellett volna világra jönni, akkor apa, vagyis csak mint egy férj, elvált ember máris fejest ugorhatna tíz éve titkolt kapcsolatába; nem kellene pedánsan, protokoll szerint megcsókolni az ő és anya arcát kétoldalról, illedelmesen taxiba szállni és átfuvaroztatni magát meg a két bőröndnyi csomagját Zsaklin óbudai házába.

De ez nem így van, Zsófi, mikre is gondolsz?

Anya áll a lámpa alatt, este van, beszélgetnek. Együtt éltünk apával, rengeteg értékeset hoztunk létre együtt, és ez benned él tovább. Ugye, Zsófi, milyen édes teher nyomja már a te válladat is? – ült anya az ágya mellé. Mennyi mindent örököltél tőlünk! Gondold csak el: apa bronz bőrét, barna haját, az én búzakék szemeimet, az elhivatottságot, hogy taníts másokat. Ezeket ne dobd ki a léghajódból, mikor útra kelsz. Nem nehezékei az életednek, hanem tartozékai. Miért akarsz ettől szabadulni?

Újabb három év telt el, mikor mindezt nemcsak értette, hanem jól is kezdte alkalmazni.

*

-         Mire gondolsz?

A szeme ég a fáradtságtól. Lehunyja, kinyitja; egyik sem jó.

Mit mondjon? Amit gondol - vagy amit érez?

*

A Hajdú Dani meg egy tökfej, mindenki tudja, éppen ezért senki nem vállalta a korrepetálását.

Ugyan, Zsófi, hogy mondhatsz ilyet?

Mert reménytelen. Csak te nem látod, apa. Kinevetnek a hátad mögött. Egyedül a portás nem, mert a Dani az ő unokája. Maga neveli, mert az anyja sok éve lelépett, minek adsz neki reményt, hogy valaha viszi majd valamire? Úgy jó, ahogy van.

Ezt mondta, igen, szó szerint. Fogalma sem volt róla, hogy Daniból Dániel és mérnökember lesz sok év múlva; és ő szégyellni fogja szitkozódó szavait, hogy mennyire nem vette komolyan apja hitét, mellyel a tanítványai felé fordult.

Miklós vezekelt tovább, mert a tanítást, bár szerette, annak is érezte; Zsófi talán sosem bocsátja meg, hogy elvált az anyjától, viszont valamikor csak megérti az ő helyzetét. Hiszen huszonhárom éves, vőlegénye van, hamarosan gyermekei születhetnek.

Zsófi épp erre gondol; pár napja vette át a diplomáját, most szervezi az ünneplést; istenkém, tanár lettem, ismételgeti magában újra meg újra. Ő, aki annyi leckét megtanult már életében, hát nekiállhat felelni: leendő tanítványainak, mert lesz kérdésük, nem is egy, és nem mindegy, miket hallanak rólam és tőlem. Vajon ha rossz napom lesz, és otthon kiabálni tudok csak, Beni képes lesz megnyugtatni? S velünk nem történik meg az, ami….

Otthon a tükör elé állt, miután megfürdött, és köntösében mustrálgatta magát.

Te is más lettél, mondta neki a tükörképe, felnősz, felnőttél. Ugyan lassabban, mint mások, mert szüleid a széltől is óvtak. Csikó vagy egy csodaszép karámban, ám egyre közelebb szaladsz a széléhez, kaparod a falát. Inkább ugorj, szól a tükörkép, és ő kezébe temeti arcát.

Ne döntsd ki a karámod falát, és akkor bármikor visszatérhetsz, amikor menedékre vágysz.

Visszanéz magára, megfésülködik. Anya reggel kivasalta a nyári ruháját, amiben megy a lányokkal ünnepelni, persze csak szolidan, mert este náluk gyűlik össze a család, meg eljönnek Beni szülei, hogy koccintsanak a diplomára, az eljegyzésre, mit eddig csak ketten beszéltek meg.

Apa egyedül jön. Zsaklin külföldre utazott, ez jobb is így. Vele nem tud mit kezdeni.

Istenem, nőnek lenni, ilyen vakmerő lélekkel, milyen oltári nehéz. Anyának sem volt könnyű, neki viszont mindig megengedték, hogy azt csináljon, akit csak akar. A szó tiszta, esszenciális értelmében. A viráglocsolással kezdődött minden. Mennyire konzervatívok a gyerekek, s hogy tudnak ragaszkodni a szokásaikhoz! Vajon az övéi milyenek lesznek?

Az erkélyre lép és lenéz; a kereszteződésben már látja anyát. Lángost fog sütni, rengeteg sajttal és mellé bort isznak, de apa csak szódát és gyümölcslevet kaphat. Persze, apára vigyázni kell és ez új feladat, amit szívesen vállalt.

Hogyan is mondta mindig apa? A nevelés nagy úr, első igazi próbája a jellemnek. Vagy lehet, a szavaknak más a sorrendje? Megy és felhívja; úgyis meg akarta kérdezni, pontosan mikor indul. Kimenne elé valahova, és együtt jönnének haza. Ő fogja hazahozni apát.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

szalaikincses.eOldal.hu

(Ibolya, 2010.01.28 11:28)

Élvezettel olvastam írásodat!