Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


eznemigaz

2010.07.30

eznemigaz

Behunyta a szemét vagy lehunyta a szemét – mi a különbség e kettő között?

Hiszen a szó – érzés, minden szó – egy érzés, egy szó – egy érzés, de különbséget most mégsem érzett, ahogy fejben jegyezgette, mi történik vele éppen.

A könyv ott volt a padon, ahol tegnap este hagyta.

Nagy levegőt vett – most dühösnek kéne lennem? – gondolta, és egy percig visszatartotta az első lépést, melyet csakhamar követett a többi, s ő a padhoz futott, ölébe kapta a könyvet, és ült, vagy negyedórán keresztül, miközben vagy huszan elhaladtak előtte, andalogva, szaladva, ráérős léptekkel vagy ropogós igyekezettel.

Most mi legyen?

Még ez is az én gondom, jajdult fel magában. Szerencse, hogy korábban indult el otthonról, így akár gyalog is beér háromnegyed nyolcra, s összeszedheti a gondolatait az óra előtt.

A büfében kért egy croissan-t, sietősen megette, csücsöktől csücsökig haladva, pedig félbetépni szokta, de most erre sem tudott gondolni. A tanári szobában kávéillattal töltekezett, és meglepődött azon, mennyire szívesen meginna most egy eszpresszót. Kollégája, Péter lépett oda hozzá, félmosollyal, felhúzott szemöldökkel kíváncsiskodott lelkiállapotáról, melyet még maga sem értett, így megvonta vállát, és azt felelte: - Ez egy ilyen nap.

Péter – egyébként történelem szakos, nagyon elhivatott tanárember – azonnal visszakérdezett:

-         Iszunk egy kávét? – Hát persze! Lyukasórája van! Annyira magukkal ragadták az elmúlt napok eseményei, hogy a kora reggeli gyötrő péntek-érzés helyett ma egyelőre és kétségtelenül – még csupán szerda van.

-         Igyunk – bólintott tehát, mire Péter hozzátette:

-         De nem itt, hanem…odaát – azzal az iskolával szemközti kávézóra mutatott.

Instant, állt a cégéren, s ő egy pillanatig elgondolkodott rajta, vajon ez a pillanatot jelenti-e – vagy inkább a villámgyors hangulati oldódás élményét ígéri a betérőknek. Áh, legyintett magában, ez most részletkérdés… Az ablak mellé ültek, és ő rögtön az itallap sorai közé fúrta a tekintetét, hogy jó darabig ne legyen muszáj kitekinteni.

Éppen a padra látott. A könyvet most egy barna kardigános alak olvasta, és közben almát evett.

-         Megnősülök – mosolygott rá Péter, azokkal a kedves, ámde csontig ható tekintettel, mely igazmondásra serkentette a tanítványait is. Ő habozott, aztán elütötte azzal, hogy: - Történelmi pillanat – amin picit nevettek. - Adél, te… olyan nyúzott vagy mostanában – kezdte Péter, miután kihozták a két szendvicset, és már a kávé is az asztalra került.

Ne is mondd. Ne haragudj, mert tudom, hogy haragudnál, vagy legalábbis furcsállnád, ha tudnád, hogy… Na jó, kezdem az elején. Mikor is?....Két hete, 1-én, igen, éppen április 1-én találtam egy könyvet a metrón. Nem ismert a szerzője; valaki fogta és kinyomtatta, meg beköttette az első (???) regénykéjét, azzal ottfelejtette az ülésen. Szóval, engem magával ragadott az élmény, úgyhogy belefeledkeztem az olvasásba, és kerek két órán keresztül ide-oda utaztam a két végállomás között. Vad, részegítő élmény volt, olyan, amelyre már igen régóta vágytam… Otthon aztán aludni sem bírtam, és hozzákezdtem a folytatás megírásához. Csak néhány napot dolgoztam rajta, mialatt készítettem egy másolatot az eredeti kötetről, majd hozzáfűzettem a sajátomét, és fogtam, letettem a padra. Oda, szemközt, milyen jól odalátni. Azóta se éjjelem, se nappalom… Legszívesebben fognék egy hátizsákot, és rögtön vonatra szállnék…. Utazni… Úgy igaziból… Persze izgultam közben, hogy mi lesz, ha itt ez a bolondos tavasz, folyton esik az eső, és elázik a könyvem… Úgyhogy tettem rá egy nejlonborítót. Aggódós vagyok.

-         Hát…ami azt illeti, éppen egy…utazást forgatok a fejemben, és… elég sok mindent meg kell…ugye…terveznem előre. – Végre kibökte azt a kis tízdekányi füllentést, ami megnyugtathatta Pétert, s így lefutotta a kollegiális érdeklődés kötelező körét. Láthatóan megkönnyebbülve bólintott, és mesélni kezdte a tervezett kézfogó lebilincselő részleteit.

Talán nem is lenne olyan rossz, elutazni valahova – gondolta magában hazafelé. Körülötte a tanítványai, meg a tavasz - szorgalmas hangyák és méhek, viháncoló ebek, szaladó és aztán eleső gyerekek, tébláboló, folyton eltévedő fölnőttek zsivajában.

Mit kellene tennem? – tette föl magában a kérdést. Aztán odaért a padhoz, s a szíve máris hevesebben vert.

Nem volt ott a könyv.

Akkor úgy érezte, hogy egy darabig mégsem mehet el. Itt van a helye, itt van feladata. Leült, hogy átgondolja, mit és hogyan szeretne; fellapozta határidőnaplóját, eseményeket jegyzett föl, hogy a könyv szorongató hiánya nehogy kibillentse érzelmi egyensúlyából

megírni elhozni felhívni megvenni elkérni

és ez a sok, eljövendő cselekedet máris kitöltötte a jelen pillanatot, ő pedig ült ott és átélte ezt a percet, az abból terebélyesedő félórát

amikor érkezett valaki és lerakta mellé a könyvet.

Egy darabig nem mert odanézni. Aztán csak rátette a kezét és elmosolyodott.