Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Piano, forte - Novella

2010.02.17

Ahol a szavak elhagynak bennünket, ott kezdődik a zene.

Heine

1.

 - Szóval. Minden kétséget kizáróan.

- Igen. Kétségtelenül.

- Nos, khm – köhécselt, és megvárta, míg a professzor, aki addig a sötétítőfüggöny előtt álldogált, megfordul, és kezét nyújtja neki.

- Minden jót – mondták szinte egyszerre, majd a professzor visszament asztala mögé.

Alfréd kilépett a szobából, átvágott a szűk előtéren, s végre kijutott a folyosóra, a fényre, a rá várakozóhoz.

Felsegítette Micu kabátját. Mosolyogtak egymásra. Kedves, aprócska gesztusokkal, ujjbegyérintéssel tartották a másikban a lelket, nehogy a feltoluló érzések a klinika klórszagú márványkövére ömöljenek. Sírni csak otthon mertek, az este leplezésében; felnőttek voltak, ugyebár.

Szülei egy kisgyermeknek, akiről kiderült, hogy világtalan, és ezen már soha, semmi nem segíthet.

Micu erősebbnek tűnt, mint ő. Igaz, nő létére sokkal nehezebben mutatta ki az érzéseit. Mintha jelzésre várt volna, hogy igen, most lehet sírni, de csak egy kicsit, nem többet néhány percnél.

Micuban sziklaszilárd eltökéltség volt, hogy tartani fogja magát. „Alfréd csak úgy békélhet meg a helyzettel”, gondolta, „ha azt látja rajtam, hogy a körülményekhez képest jól vagyok. Nagy a feladat, felnevelni a vak lányunkat, aki olyan aprócska még, csupán hat hónapos.”

 

 

2.

Álmában lát, agya őrzi az érzetet

Az alvás óráiban sodródik, repül

ezt érezhetik a látók behunyt szemmel?  talán

finom szellő repíti, puhán simogató, mint a vatta

 

Már felnőtt. Quentine, szokta mondani anya, úgy elszaladt az idő, mint a sicc. Nemrég hoztunk haza a kórházból! S megsimítja az arcát, a hangja csilingel, mint a szélcsengő – neki köszönheti az életét, s azt, ami az életet jelenti számára: a zenét, a zongorát.

 

- Anyu, hova jöttünk? Mondd el, mit látsz? – De régen történt ez is!

Vendégek vannak náluk, tele a jelenlétükkel a szoba. Quentine nyolc éves, mint a kisfiú, aki a kérdéseivel megérkezésük óta nyaggatja a felnőtteket. Nem tudja, hogy egy másik gyerek is van rajta kívül a társaságban, hiszen ő sem lát.

Anya Quentine mellett ül, süteményt esznek, isteni hókiflit; Ródli cica az asztal alatt nyekereg, és figyelni kell, nehogy rálépjen. Odahajol anyához:

- Ki ez a kisfiú? – kérdi. – Előbb anya illatát érzi, majd meghallja a választ.

- Julian.

- Hogy néz ki?

- Olyan magas lehet, mint te. Ha egymás mellé álltok, a fejetekre tehetünk egy tálcát, a tálcára egy pohár vizet, és mivel egyensúlyban tartanátok, nem borulna ki. – Quentine kuncog. Anya hangja mosolygós, úgy folytatja:

- A haja olyan barna, és fényes, mint a gesztenye. Vagy mint az alma, mikor a héját a kötényeddel politúrozod. Szegénykém, nem találja a helyét. Idehívjuk? – Ő bólint, és egy perc múlva a másik oldalról hallja anya ruhájának suhogását; a régi helyét valaki más vette át.

- Szia, Quentine vagyok – nyújtja a kezét. A kisfiú tenyere kissé nyirkos

- Szia – Nagyon vidám ez a hang! Quentine szája fülig szalad. – Julian vagyok. Te is gyerek vagy?

- Még igen – kacag a kislány. – Nyolc éves vagyok. Te is?

- Én is – hallja Julian hangjában a csodálkozást. – Honnan tudtad?

- Anya mondta.

- Klassz.

Beszélgetnek, jó sokat, Quentine kicsit elfárad. Közben limonádét isznak. Kedves fiú ez a Julian! Aztán megkérik, hogy zongorázzon. Odalépked a szoba megfelelő sarkába. Érzi, hogy a felnőttek utat nyitnak előtte.

 

Alighogy elérte a zongorát, elkezdték zenére tanítani.

Először csak úgy játékból kalimpált rajta.

Anya kezdettől biztatta; otthon mindig a közelében volt. Tapsolását rendszerint kihallotta a többieké közül. Tudta, mikor érkezik, mikor van ott és ha elment, űr maradt utána.

Nemcsak a látás van, gyere, add a kezed ezt mondta mindig anya a többi vak gyereknek. A zenét és a dallamokat bizony senki nem láthatja, nem is tudja megfogni. Csakis hallani lehet. Szabad volt megérinteni a billentyűket, és ami a legizgalmasabbnak tűnt: picit klimpírozhattak rajta.

 

Mikor Quentine játszani kezdett, Julian a zene dallamára ide-oda billegette a fejét. Ezt anya mesélte később; azt is, hogy a kis zaklatott lelkét mennyire megnyugtatta a zongoraszó. Már ő is családos ember, apus nemrégiben találkozott a szüleivel. Ügyvéd lett.

S ő? Sehová sem mehet, nincsen saját élete. Mióta leérettségizett, csak a szobájában ül.

Alfréd, ne tartsuk őt itthon, szinte alig mozdulunk ki. Anya kibeszélheti a lelkét.

Az élet sötét verem, válaszol ilyenkor apus. Nem akarom, hogy bárki belelökje.

 

 

3.

Hangok hallatszanak át; legtöbbször rikoltások, mintha dzsungelből jönne; máskor lihegés, nyögések sora. Csak tompán; mégis meghallja, hiszen remek füle van. Kénytelen rájönni, hogy ezeknek a hangoknak mi a forrása. Olyankor zárja az ablakokat, még a függönyöket is behúzza.

A szomszédba új lakók jöttek, Alex és Linda.

Quentine szégyellte maga előtt az irántuk való, egyre erősöérdeklődését. Hiszen hús-vér emberek, akik a saját életüket élik… Néhány hónapja a zongora, a pianoforte is nyomasztani kezdte, mely úgy őrzi őt, mint egy behemót pásztorkutya az egyszemélyes nyájat. Anyával eljárnak sétálni, programokra, de az mégsem ugyanaz, mintha egyedül vagy barátnőkkel mehetne.

Megfigyelte, hogy mikor Alex hazaérkezik, rögtön beáll a zuhany alá. Szertartásosan fürdik, úgy készült az ölelkezésre. A vízcseppek perregnek, murrognak, mint valami gépjármű motorja. Ilyenkor Quentine, hiába feküdt az ölében az ifjabb Ródli, abbahagyta a dögönyözést. Minden idegszálával figyelt, majd’ megfeszült. Nemcsak a kíváncsiság volt, ami erre késztette, hanem a hangok, melyek dallammá rendeződtek, és elzenélték neki a férfi Linda iránt érzett szerelmét. Így mintha egy kicsit az övé is lett volna. Sokszor csak becézték egymást, vagy nevetgélve beszélgettek. Ezeket szívesen hallgatni, csak a dzsungelhangokat nem.

 

4.

Egyszer Linda becsöngetett hozzájuk. Kezébe nyomta a lakáskulcsot, hogy adja oda a férfinak, mert reggel nem vitte magával a sajátját. Így ismerkedtek meg.

A nő nem is tudta, nem vette észre, hogy Quentine nem lát; erre később Alex hívta fel a figyelmét. Linda, mert nem volt egy kifinomult teremtés, először nevetett rajta, mert azt hitte, tréfál. Aztán nem foglalkozott vele túlságosan, továbbra is apró szívességeket kért csupán; az ő kissé infantilis világát semmi nem rengethette meg.

Linda esténként, vacsora után, odaállt az ablak mellé, cigarettázni. A könnyű füst hozzájuk is belengett; a két lakás több ablaka egymásra nyílt. A nő hangja egyáltalán nem volt kellemes. A mondatok végén gyakran felvitte a hangsúlyt, és az intonációja remegett, mintha folyton idegeskedne.

-         Minek udvarolsz neki? Hiszen vak.

-         Istenem, Lindácska, olyan butus vagy – válaszolt Alex, és színpadiasan összecsapta a kezét. – De én így imádlak. Együnk.

Ugyan minek teszed neki a szépet? – durcáskodik a nő, és agyonismétli magát, mint egy papagáj. - Nem látta sosem, hogy néz ki. Minek mondod neki, hogy szép. Nem nézett sohasem tükörbe. Á, francba is.

 

Nem hagyja békén a férfit, és nem fogadja el, bármit mond, ha az nem bók volt és nem neki szól. Ilyenkor biztosan csak tologatja tányérján az ételt, gondolta Quentine. Alex mindig mondogatja, mennyire kerek formái vannak. Az vajon milyen lehet? Köröskörül csupa labda?

Linda, semmit sem tudsz a férfiakról, mosolygott ilyenkor magában keserűen. Te, aki pompás vad lehetsz, azt gondolod, a férfi vadászösztönét mindig csak te magad elégítheted ki? Buta vagy, Linda – buta, ám boldog. Jó neked.

Ilyenkor vigasztalódni kellett; odaült hűséges zongorájához. A Für Elisét kezdte játszani; vajon hányadszor?.... Istenem, ha annyiszor egy forintja lenne, ahányszor ezt elzongorázta.

5.

Egy éve lehettek szomszédok, amikor március végén Linda meglátogatta őket. Bemutatta húgát, Enikőt; s az ő esküvői előkészületeiben kérte anya és Quentine segítségét. Több volt a szabaidejük, ráértek intézkedni.

Először nem is akarta elhinni. Végre kimozdulhat! Esténként alig tudott elaludni a boldogságtól.

A váratlan munka szokatlan lázzal, lázas izgalommal járt, s mint egy heveny lefolyású betegség, sorban fertőzött mindenkit, még az ifjabb Ródlit is. A macska sokszor kénytelen volt napokra elbújni a látogatók elől, akik szinte elárasztották a lakást. Mint egy különös hadsereg, jártak-keltek, jöttek-mentek, hoztak-vittek.

 

Ekkor ismerkedett meg Bálinttal, akit Enikő a sofőrnek jelölt ki. Ha bárhova menni kellett, a varrónőhöz, vagy köszönőajándék, meghívó, dekoráció ügyében, ő fuvarozta őket.

Többször előfordult, hogy ha anya nem ért rá, a férfi Quentine-t vitte ide-oda. A lakodalom után nem sokkal szerelmet vallott. Ő nem is tudott mit szólni, mert legbelül az érzései rögtön viaskodni kezdtek az apus által beléje nevelt kötelességtudattal.

Első szerelem volt, és ez eleinte aggasztotta Quentine-t.

Először is, az a fura térdremegés, szinte hihetetlen, hogy nem engedelmeskedik a teste! Pedig az agyába, a viselkedésébe táplált fegyelem nem szűnt meg, továbbra is pontosan végezte feladatait. Sőt, egyenesen rohant a tennivalói után. Egy perc figyelmetlenséget, megingást sem engedhet meg magának! Új darabot kezdett írni, melyet korán reggel és késő délután volt ideje folytatni; egy-egy órácskát csordultig megtöltött a zongorázással. Olyankor vert a leghevesebben a szíve, nem volt idő magába roskadni.

Az esküvő után Enikő eljött hozzájuk, és megfizette az elvégzett munkát.

Quentine-nel jó barátnők lettek; mindketten remek embert ismertek meg a másikban. Hosszasan elbeszélgettek, az életről, a boldogság kék madaráról; s mikor kikísérték őt az ajtóhoz, alig lépett ki, Enikőnek patakokban kezdett folyni a könnye. Ostoba vagyok, hogy sírok miattad, Quentine, dorgálta magát, miközben zsebkendő után kotorászott a táskájában. Hiszen mennyire jó neked! ha tudnád! nincs látható kísértés a számodra, mindentől megvéd a világtalanságod. Miközben! tiéd a legkerekebb világ: soha nem mész neki a szögleteknek, mert azt gondos kezek már előre lecsiszolták. Nem esel kísértésbe, jutott eszébe néhány nevetségesnek tűnő hasonlat, ha látsz akár egy szelet csokoládétortát, akár egy jóképű férfiarcot. Az emberek hangjából rögtön felismered, mit szeretnének tőled, és nem kell sokat gondolkodnod, hogy elfogadd vagy elutasítsd a közeledésüket. Nem lesznek fölösleges játszmák soha életedben.

Az esküvőn történt még egy különös dolog. Enikő nem bánta, hogy vérig sérti húgát meg a többi lányt, feszült várakozásuk ellenére nem dobta közéjük, amit annyira vártak. Mikor a násznép javában visongott, egyszerűen fogta magát, és a frissen szerzett férje mellől Quentine-hez sietett. Hosszan megölelte, majd kezébe nyomta a bordó rózsacsokrot.

6.

Apusnak nem tetszett Bálint, ő az egész világ elől gondolta elzárni a lányát. Senkit nem viselt volna el Bálint helyett sem. Anya Quentine-nel felváltva puhította őt. Mindent kitaláltak, hogy megnyerjék őt a szent cél érdekében. Szeptemberben Bálint megkérte a kezét, s Quentine onnantól kezdve a gyűrűjébe kapaszkodott. Valahányszor sírhatnékja támadt apus zúgolódásai miatt, forgatta, míg megnyugodott. Egy nap, anya segítségével, megesküdtek a városházán. Nem volt visszaút; összepakoltak, és várták Bálintot, hogy magával vigye őt új otthonába.

Apus nem kiabált, csak éppen nem akarta beengedni az ajtón. Pedig Bálint pontos volt; a csöngőszóra Quentine szíve majd’ kugrott a helyéből.

-         Engedjen be. Kérem.

-         Nincs itthon.

-         Ugyan, hová mehetett volna?

Apus félreállt, mozdulataiban csöndes megadással. Anya látogatóba ment aznap délután.

Bálint nagyon elszánt volt; átvágott a szobákon, a legbelsőben találta Quentine-t. Állt a csukott ablakok előtt, melyeket kintről eső mosott. Mi mindent enged el most, gondolta a férfi, és mekkora megkönnyebbülést fog érezni holnap. Körülnézett, a szobában rend, nyugalom és kicsit az üresség érzése. Ide nem szabad oly gyakran jönnünk, tervezgette. Csak ünnepkor, ha otthonról magunkkal hozzuk a mi közös karácsonyaink meg a születésnapok önfeledt boldogságát.

Megfogta Quentine kezét. Elviszlek magammal, suttogta, ha kell, megszöktetlek. Ekkor mindketten mosolyogtak. Vidd a böröndöket, kérte őt a lány.

Apus az asztalnál ült, lehajtott fejel, úgy kérdezte:

  - Meggondolta magát? – kérdezte Bálintot.

-         Dehogy. Quentine régóta szenved. Biztosan tudja. Hiszen… eddig úgy élt, mint egy remete.

Apus felállt, mintha szólni készülne – és akkor Bálint nyakába borult. Zokogni kezdett, sok év szomjas várakozása utáni megbánással és könnyebbüléssel.

Ez volt az ő lánykérésének igaz története.

 

7.

 

Szépen berendezkedtek az új lakásban.

A zongora, ahogyan tréfásan nevezte, behemót pásztorkutyája, követte őt. Bővül a nyáj, gondolta mosolyogva, ki tudja, még hány apró élet első lépései vezetnek majd hozzá

Quentine élete beteljesült.

Anyának igaza lett, ha volt is előzetes elképzelése arról, miként válik a zene által az egész világ megszerezhetővé. A zongora, a dallamok, amit körülötte mindenki szeretett és nagy becsben tartott, mindörökre összekötötte őket egymással. S igen, merte boldognak érezte magát, mert a boldogság – ezt is megtanulta - egy érzés. Tőled függ, mennyire vagy képes érezni” – tanította őt régen anya. Odalépett a zongorához, s míg néhány dallamot lejátszott rajta, másik kezét gömbölyödő hasán tartotta.

Várta, hogy ott benn, a zene hívó szavára, az új élet moccanjék.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.