Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÉS AKKOR JÖTTEK A MAGYAROK

2011.04.13

És akkor jöttek a magyarok

Dráma két felvonásban

Szereplők:

Gyula, a családfő

Irén, a felesége

fiuk, Árpád

lányuk, Sarolta

Árpád felesége, Henriett

Igor

Yvett

Ági, Gyula unokahúga

Vera

Rendőr

Buszsofőr

Mama, Gyula édesanyja

Hang

 

 

 

 

Budapest, 2011.

1. FELVONÁS

1. JELENET

Szín

Nappali szoba belseje. Balra, hátul, ajtó. Középütt U-alakban elhelyezkedő, sarokülő-garnitúra, melyet kényelmesen körül lehet járni.  Jobbra, hátul a ficakban, étkezőasztal. Jobbra fotel, mellette állólámpa.

A darab kezdetén sötét van a színpadon. Hirtelen reflektor fénye kapcsolódik fel, és ekkor válik láthatóvá, hogy Árpád ül a kanapé közepén. Farmert és egy agyonmosott, Superman feliratú pólót visel. A váratlan fényre odakapja kezét az arcához. Kicsit mintha zavarban lenne, mosolyog.

ÁRPÁD: Ó!

HANG: Pardon. Szólnom kellett volna, hogy a felvételek előtt világításpróbát végzünk.

ÁRPÁD: Semmi baj. Előbb értem ide. Gondoltam, kezdés előtt elhelyezkedem. (megemelkedik, közben az ülést nyomkodja)

HANG: Gyakran látogatta meg az édesapját?

ÁRPÁD: (váratlanul éri a kérdés, néhány pillanatig nem szólal meg) Sajnos, jóval kevesebbet, mint kellett vagy illett volna. Pedig nem lakom innen messze.

HANG: Most munkából jött?

ÁRPÁD: Iiigen. Elkértem magam, mert fél hat körül végeztem volna; szerencsére a kolléganőim azonnal beleegyeztek, hogy korábban induljak el.

HANG: Ön mivel foglalkozik?

ÁRPÁD: Account menedzser vagyok. Ez azt jelenti, hogy különböző megbízásokat szerzek. A cégem call-centereket üzemeltet. Részben telefonos értékesítéseket is végzünk, és nekem aza a feladatom, hogy megbízókkal tárgyaljak.

HANG: Hogyan került ebbe az állásba?

ÁRPÁD: Egyetemista voltam, amikor diákmunkákat vállaltam, hogy kiegészíthessem az ösztöndíjamat. Nem volt könnyű fix irodai munkát találni, ezért igyekeznem kellett. Stressz- és  monotonitás-tűrés. Tudja, manapság is ezek a varázsszavak.

HANG: Milyen szakra járt?

ÁRPÁD: Magyar-történelem szakra. Hm, nagyon régóta készültem tanárnak. Még egy jó darabig akkor is, amikor már látszott, hogy nem érdemes, mert nem leszek rá alkalmas.

HANG: Ezt Ön miből szűrte le?

ÁRPÁD: Be kellett látnom, hogy nem vágyom eléggé erre pályára, s nem bírnám föltenni rá az életemet. Tudja, teljesen tipikus tinédzser voltam, össze-vissza éltem, ahogy esett, úgy puffant. Füvet szívtam, evezőtúrákra jártam, nőztem. Ilyesmi. Harmadikos gimistaként ebből már elegem lett. Először szinte öntudatlanul, valamiféle csodára kezdtem vágyni. Az én életem csodájára.

HANG: Árpád, nem bánja, ha már vesszük Önt? Mondja csak tovább. Nyugodtan mondja.

ÁRPÁD: Igen, köszönöm. Szóval, harmadikban egy remek magyar-történelem szakos tanárt kaptunk, egy köpcös, kopaszodó, reszelős hangú öregembert. (az emlékezéstől megvidámodik) Benjámin tanár úrnak hívták. Lenyűgözött bennünket. Amiről csak mesélni kezdett, peregni kezdett a szemünk előtt (gesztikulál), mint egy film. Nem csak én éreztem így, a barátaim ugyanerről az érzésről számoltak be.

HANG: Melyik évben történt ez?

ÁRPÁD: Kilencvenkettő-háromban. Úgy belelkesültem, hogy onnantól kezdve teljesen világossá vált a számomra: tanár leszek. Éppen olyan, mint az ősz-öreg Benjámin bácsi – persze fiatalabb és jóképűbb.

HANG: Milyen volt ekkoriban a kapcsolata az édesapjával?

ÁRPÁD: Negyedikes koromra már elég jó. Előtte néhány évig stagnált, hogy úgy mondjam, semerre sem mozdult. Apám a jóbarátom is akart lenni, én viszont csodálni akartam őt. Ezért eltávolodtam tőle.

HANG: Az édesapja mit szólt ahhoz, hogy Ön tanárnak készült?

ÁRPÁD: Boldog volt és rettentő büszke. Persze az elején féltett és az első szemeszterem végén elvitt a Kiskuckóba vacsorázni, az volt a kedvenc éttermünk. Töviről-hegyire kifaggatott, hogy érzem magam az egyetemen, milyenek az évfolyamtársaim, és tudni akarta, hogy látom az egész rendszert. Misszióról beszélt, az utánunk jövő generációk felelősségteljes neveléséről, a tanítás hatalmáról. Jobban be volt zsongva, mint én. Évekkel később, már nyakkendős menedzser koromban, elhívtam én is őt a Kiskuckóba, de az egész este alatt csak motyogott maga elé. Életemben nem ettem annyira kedvetlenül, gépiesen rántott húst hasábbal, mint akkor este. Téren és időn kívüli állapot volt.

HANG: Mit gondol, mi váltotta ki mindezt?

ÁRPÁD: Amikor kezdtem távolodni a pályától, apám teljesen a szívére vette. Hipochonderkedni kezdett, mint aki meg akar halni, s ezt senki és semmi nem lesz képes megakadályozni. Tudja, mint számos apa-fiú kapcsolatban, fordítva éltük az életünket. Más volt fontos neki negyvenöt évesen, mint nekem az államvizsga idején. Ott álltam az élet küszöbén, miközben apám a hátsó ajtón volt kénytelen beosonni. Az utolsó percig tanítványokat toborzott nekem. (halkan) Lehet, hogy miattam kezdett kifordulni önmagából. De ezt így sohasem jelentette ki.

HANG: Önnek van egy nővére, igaz?

ÁRPÁD: Igen, Sarolta. Most Ausztráliában él. Annyit utazott már, hogy ha összeszámoljuk, simán kiteszi a Föld és a Mars közti távolságot.

HANG: Benjámin tanár úr, akit említett, él még?

ÁPRÁD: Sajnos már nem. Negyedéves koromban hunyt el, és ez a tény a mai napig elfogadhatatlan számomra. Hiszen a történelem sem halhat meg soha… Akkor végéhez ért bennem a csoda ideje. Visszazuhantam a valóság betonkemény talajára.

IRÉN: (a bal hátsó ajtón nyit a szobába, bedugja fejét, mosolyog) Árpi, te már itt vagy és nem is szólsz?

ÁRPÁD: (odasiet hozzá) Anya, szia, drága mamuskám. De jó, hogy te is ideértél. Gyere csak.

IRÉN: (hagyja magát a kanapéhoz vezetni) Bejöhetek, nem zavarok?

ÁRPÁD: Hogy jut ilyen az eszedbe? Nekem kellett volna köszönöm, amikor megjöttem. Épp csak beugrottam, gondoltam, jó lesz kicsit egyedül ücsörögni a jó öreg szófán. Aztán elkezdtünk beszélgetni, míg egészen itt ragadtam. (mindhárman nevetnek)

IRÉN:  Most…apádról van szó?

ÁRPÁD: Még csak többnyire rólam. Benjámin tanár úrról beszéltünk az imént.

IRÉN: A kedves öreg. Tudod, apád hogy meggyászolta? Jobban, mint a saját apját.

HANG: Gyula és a tanár úr milyen kapcsolatban voltak?

ÁRPÁD: Apa látta, hogy az öreg milyen jó hatással van rám. Sokszor miatta fogadtam szót neki. Hogy annál többet dicsekedjen rólam másoknak.

IRÉN: Tudja, a férjem valami hatalmas kiábrándulásba esett, nem sokkal a fiam diplomaosztója után. (Árpádra néz) Kétezer-egyben, ugye? Szörnyűséges karácsonyunk volt abban az évben. Hazajött a lányom Melbourne-ből, mind együtt voltunk, amikor huszonötödikén este időzített bomba robbant a nappalinkban. Itt, ezen a helyen. A férjem volt az öngyilkos merénylő. A detonáció messze repített bennünket egymástól. Fényévekre.

ÁRPÁD: Szegény fater kkor már nagyon nem találta helyét. Mindent föltett egyetlen lapra: vagy mindannyian vele tartunk, vagy – meghaltunk számára.

IRÉN: Egyszer kínomban az összes fotót megsemmisítettem, ami róla készült. Persze pótolhatatlan veszteség számomra, mert azóta ő sincs már közöttünk. S nincs egy képem, amit megnézhetnénk, amivel őrá emlékezhetnék. Nincsen, érti?  (kezébe temeti arcát) Nem hiszi el nekem, de a képekről olyan gyűlölet és megvetés sugárzott, hogy akkor már inkább a semmit választottam.

ÁRPÁD: Apám, szinte egyik hétről a másikra, munka nélkül maradt. A cég, ahol korábban évtizedekig dolgozott, tulajdonost cserélt. Apám világa, amit addig szilárdnak hitt, kifordult a sarkából.

IRÉN: Ha nem annyira büszke, ha nem veszi annyira a szívére, akkor semmi sem történt volna. Megy tovább az élet, ennyi. Ott maradhatott volna, mert öreg róka volt és megfelelt neki az a szolid fizetés, amit a tapasztalatához képest kapott volna. Magam sem hittem el, ami történt: a férjem, hogy úgy mondjam, bosszúból elcsábította az új tulajdonost, a legjobb barátja lányát.

ÁRPÁD: Gyermekkoromban a dolgok egyek voltak. Gabi a fogkrém, a mesét a tévémaci hozta-vitte, én még gyűjtöttem takarékbélyeget, ami a bizonyítványosztás után egy zsák könyvre volt elegendő. Az élet normális menete nem kívánt sokat. Napról napra ugyanazt kellett tennünk a boldogságért, hogy elégedettnek érezzük magunkat. Nyolcvankilenc október huszonharmadikán, egy énekórán ülve néztük végig a köztársaság kikiáltását. Mert Laci bácsi, az énektanár történelem szakos is volt.

IRÉN: (szomorkásan mosolyog) Aztán, egyszer csak nem voltak olyan egyértelműek többé a dolgok. Nem azt a rendszert sírom vissza, hanem „a” rendszert, ami az életünket irányította. Mikor a szüleim megöregedtek, nem kellett úgy viselkedniük, mint a fiataloknak. Ez manapság nem így van. Ma az menthet meg, ha másképpen viselkedsz. Miközben szerepet játszol, boldogságot is hazudhatsz magadnak. Amikor a férjem cudarul szenvedni kezdett, hűséges házastársként együtt szenvedtem vele. Ötvenéves volt ekkor…”Ötven! Szívem visszadöbben, halottjaim is itt-ott, egyre többen…” Állandóan szavalt, eleinte odaillőt, aztán már azzal sem törődött. Össze-vissza, a nap bármely szakában képes volt rákezdeni. Csak fölpattant (a kanapéra áll), a plafonra meredt, és nekiállt szavalni, hangosan, nyálfröcsögtetve… (visszaül, kis csönd)

ÁRPÁD: Látja rajtam ezt a pólót? Apám hozott nekem nagyon régen egy ugyanilyet, és én elveszítettem az evezőstáborban. Aztán bolhapiacon jártam, sok-sok évvel később, és megláttam az egyik áruson, akiről szó szerint lekönyörögtem… Miközben a pacák unott képpel húzta le magáról, majdnem kiugrott a szívem az izgalomtól, és megállt az idő kereke, aztán elkezdett visszafelé forogni… Szép kis szupermen lettem, igaz?...

IRÉN: Ezt nem is mesélted nekem, Árpi.

ÁRPÁD (megcsókolja Anya homlokát) Azt az inget adtam érte cserébe, amit éppen tőled kaptam a születésnapomra. A halszálkamintásat. Diszkrét voltál, sosem kérdezted, miért nem hordom.

HANG: Melyik volt a döntő pillanat, ami a váláshoz vezetett?

IRÉN: (rövid hallgatás) Nem tudom, hogy melyik volt az (köröket rajzol a levegőbe) – az egész vezetett ahhoz, hogy elváltunk. Nem tudtam többé, hogy ő kicsoda. Azt láttam csak, mivé vált.

ÁRPÁD: Már nem lakik itt – és ez fölöttébb furcsa. Megszokhatatlan. De mindenre emlékszem, rengeteg dolog eszembe jut róla, akár akarom, akár nem. Például – ezen a kanapén ücsörgött az utolsó időkben. Szinte egész nap. (Anyához fordul) És akkor jöttek a magyarok.

HANG: Ezt meg hogy érti, Árpád?

ÁRPÁD: Apa kedvenc és egyben legtitokzatosabb mondata volt ez. Ne kérdezzék, ugyanis nem lehet elmondani, mit jelent. Ezt látni kell.

2. JELENET

A szín elsötétül, zene szólal meg, ütemes, hangulatos dzsesszmuzsika. Az étkezőasztalt a következő személyek ülik körül: Irén, Árpád, Henriett, Sarolta, Igor és Yvett. Az ajtón Gyula lép be, gondterhelt arccal. Ballonkabátot visel, alatta öltöny van rajta; kezében táska. Ekkor a jelenlévők felállnak, és a Boldog szülinapot című dalt kezdik énekelni. Gyula először megdöbben, majd mosolyra húzza a száját. Szögre akasztja a kabátját, táskáját a kanapéra teszi. Mikor a dalnak vége, a többiek tapsolni kezdenek.

IGOR: Gyula, engedd meg, hogy elsőként köszöntselek ötvenedik születésnapod alkalmából.

ÁRPÁD: Gyere, apa, itt a helyed közöttünk. (mindenki helyesel, bólogat)

GYULA: (mint aki rossz hírt készül közölni) Szervusztok. Igor, Yvett, kézcsókom.

IRÉN: Baj van, Gyulám? Történt valami?

GYULA: (elhessenti magától a rosszkedvet) Semmi, semmi…. (kissé felderülve) Á, csokoládétorta. Mama receptje szerint. Gyönyörűen néz ki.

IRÉN: Gyere, gyorsan, vágd fel. Még nem nyúltunk hozzá. Egy órája várunk. Nem indult az autód?

GYULA: Semmi, semmi….baj nem történt. (bizonygató mosollyal) Volt még egy kis elintéznivalóm. Tudjátok, hogy van ez. Az én koromban, ennyi tapasztalattal (nevetnek) mindig jön valaki, hogy kérdezzen erről-arról…

IGOR: Akkor, drága Gyulám, messze van még a nyugdíj. (cinkosan kacsint egyet)

GYULA: Az még messze, nagyon is messze. (Anya eléteszi a tortaszeletet, Gyula enni kezd. A többiek visszatérnek a megkezdett beszélgetés medrébe, így kissé magára hagyják az ünnepeltet. Csevegnek, zsinatolnak. Jobbról Vera jön be, megáll a fotel mellett. Hátul elsötétül a szín, csak őt világítja meg a reflektor fénye)

VERA: (estélyi ruha, magassarkú cipő van rajta, nyakában stóla) Szervusz. Remélem, nem zavarok.

GYULA: (kiejti kezéből a villát, ami a tányér szélén koppan) Királynőm! (gyors mozdulattal feláll székéről, elindul Vera felé) Micsoda megtiszteltetés… (térdre borul) felséges királynőm.

VERA: (kesernyés mosollyal arcán) Ma megtörtént a műtét

GYULA: Hogyan?! (hitetlenkedve néz maga elé) Királynőm, hogy tehetted ezt velünk? Velem?

VERA: (leveszi a stólát, a fotelra ejti) Hagyjuk a melodrámát, Gyula. Egyáltalán nem az én műfajom. Ami köztünk történt, annak ezennel vége. Töltenél nekem is?

GYULA: (mint aki álomból ébred) Hogyne, Királynőm, hozom a poharat… (az asztalhoz megy, pohárban italt hoz, a nőnek nyújtja)

VERA: (elveszi a poharat) Mire iszunk?

GYULA: Miért vagy ilyen gúnyos?

VERA: (iszik egy kortyot) Tudhattam volna, hogy se így, se úgy nem tudok kibújni az apám elvárásai alól. Te sem segíthettél.

GYULA: Mondd, hol rontottuk el?

VERA: A hely, az idő…egyik sem volt megfelelő ahhoz, hogy szárba szökkenjen a szerelmünk. Ha ez egyáltalán szerelem volt… (a levegőbe kapkod)

GYULA: Összeszorul a szívem, valahányszor eszembe jutsz, vagy rád nézek. Te lettél az én Királynőm, gyönyörű, megfoghatatlan ideál, a fény az éjszakában.

VERA: Gyula, én ismerlek téged néhány éve, de azt nem tudtam, hogy ennyire költői tudsz lenni. Hogy a Királynőd vagyok….ilyet még senki sem mondott nekem.

GYULA: Tudod, Vera, hálás vagyok neked. Mióta közelebb kerültünk egymáshoz, rájöttem, hogyan szeretném élni az életemet.

VERA: Egy lovag vagy, kedves Gyula. Az én hős lovagom. (mosolyog)

GYULA: Nocsak, mi a helyzet a melodrámával? Azt mondtad az imént, hogy nem a te műfajod.

VERA: Nem is az enyém. Hanem a Királynőé. (mosolyog)

IGOR: Vera! Gyere ide kérlek, egy pillanatra.

VERA: (Gyulára nézve) Megyek, apa. Máris. (odamegy az asztalhoz, a többiekhez)

IGOR: Engedjétek meg, hogy bemutassam az új tulajdonost.

IRÉN: Vera? Ez nagyszerű. Nem is hittem volna. Hallod ezt, Gyula?

GYULA: Igen. Hallom. (kiissza poharát, ő is az asztalhoz megy) Kinek tölthetek? (az odanyújtott poharakba italt tölt) Akkor tehát igyunk Verára –is.

Éljeneznek, Gyula kiissza poharát.

VERA: Én…továbbra is szeretném, ha Gyula nálunk dolgozna. Igaz, apa?

IGOR: Igaz. Természetesen ez Gyula döntése lesz. Tudniillik hogy továbbra is marad nálunk, mint a műhely nagytudású vezetője.

VERA: Én…arra gondoltam, hogy átszervezném a…

IGOR: Verácska, hova gondolsz? Egy szót sem akarok erről hallani. Minden úgy megy tovább, ahogyan eddig. A rendszer, amit kialakítottunk, működőképes. Most a személyedben egy ifjú, gyönyörű, képzett és több nyelven beszélő tulajdonosnője lett a cégnek, vagyis alkalmazkodunk a kor követelményeihez. Persze a szükséges beruházásokat megtesszük, fogunk fejleszteni, de egyelőre én hátradőlök, Verácskának pedig lesz elég ideje arra, hogy beleszokjon az új szerepébe.

VERA: Erről beszéltem az előbb. S minél többször mondom ki, annál jobban fáj: apa árnyékából akkor sem bújhatok ki, ha végre-valahára saját egzisztenciám lesz. (fölemeli poharát) Proszit. (a többiek is azt mondják, proszit, közben nevetnek és tovább beszélgetnek)

GYULA: (visszamegy az ücsörgőre, pohárral a kezébe mered maga elé) És akkor jöttek a magyarok.

ÁRPÁD: (odamegy Gyulához) Mit szólsz, Apa? Vera lett a főnök.

GYULA: Vera….te még hiszel a csodákban? (kesernyésen mosolyog)

ÁRPÁD: Képzeld, megkaptam az állást, mint menedzser fogok dolgozni.

GYULA: (hosszan ránéz) Milyen lett ez a világ. A diplomáddal épp erre futja. (megcsóválja a fejét) Eltékozlod, aprópénzre váltod a tudásodat.

ÁRPÁD: Később még taníthatok. Bármikor kaphatok olyan állást, ahol…

GYULA: Fiam, te is nagyon jól tudod, hogy ez egy nagyon gyönge érv. Ezzel a pajzzsal véded magad és fedezed a vállalásodat. Te sem hiszed el, amit annyiszor mondok neked. Hogy (egyszerre Árpáddal) és akkor jönnek a magyarok. (nevetnek)

ÁRPÁD: Fogalmam sincs, ez mit jelent.

GYULA: Egyszer te is meg fogod érteni.

IGOR: Gyula, hát akkor – nekünk most már illik hazamenni.

IRÉN: Maradjatok még. Főzzek egy jó kávét, megisszuk konyakkal, mint a régi szép időkben?

IGOR: Ó, máris összefutott a nyál a számban, de köszönjük szépen, majd legközelebb.

Igor, Yvett és Vera veszik a kabátjukat, elköszönnek a háziaktól. Az ajtóhoz mennek, hosszan búcsúzkodnak.

VERA: Sajnálom, igazán. De a helyed biztosan megmarad.

GYULA: Összetört bennem valami. Nem miattad…veletek együtt az én régi életem is ki fog most sétálni az ajtón. Vera…

VERA: Igen? Ha bármiben segíthetek…

GYULA: Fogadj szót apádnak. Nem akar neked rosszat.

VERA: Szép tőled, hogy ezt mondod.

A vendégek elmennek, a család egy kissé tanácstalanul álldigál az ajtóban.

GYULA: (a karóráját nézi, nagy figyelemmel) Holnap óraátállítás. Kezdődik a téli időszámítás. – A szín elsötétül. Az előbbi dzsesszmuzsika taktusai csendülnek fel.

3. JELENET

Fél percig sötét van az előző színhez képest. Ezalatt Irén egy ádventi koszorút hoz be, az asztalra teszi és meggyújtja a gyertyákat. Mikor végez, Gyulára néz, aki a kanapén üldögél.

IRÉN: Rohan az idő. Meggyújtottuk a negyediket is. Mit szólsz?

GYULA: (Irénre néz, hosszan, jelentőségteljesen) Szilveszter éjjelén dolgozni fogok.

IRÉN: (közelebb megy hozzá) Jaj, ne! (a kezét tördeli) Már olyan szépen elterveztem…Hogy együtt leszünk, mindannyian. Saci hazajön. Itt lesznek Árpádék…Majdnem elhívtam Henriett szüleit is, hogy megismerjük őket. Erre te… (szájába harap, elhallgat)

GYULA: Erre én? Különben igazad van. Az én koromban muszáj megragadni a kínálkozó lehetőségeket. Ezért vállaltam el a szilveszteri ügyeletet, mert más választásom nem lévén…

IRÉN: Volt más választásod. Sőt, egyszerűen el sem kellett volna mozdulnod a helyedről.

GYULA: Annyira egyszerű, ahogyan ezt így elmondod. Különben pedig volt az egésznek egy lelki része. Azt kellene látnod ahhoz, hogy végre megértsél engem.

IRÉN: (leül mellé) Most könnyebb? Jobb vagy legalább elviselhetőbb? Mondd meg őszintén.

GYULA: Ti bele vagytok szerelmesedve ebbe a kozmopolita világba. Szerintetek nincs különbség ember és ember, vidék és város között. Nektek minden egyforma. Nekem elegem lett ebből az egyformaságból. Nem akarok folyton fejest ugrani. Semmibe. A magam módján szeretnék tempózni.

IRÉN: Gyula, egy tipikus álmodozó vagy. Mikor lettél ilyen? Te, aki évekkel ezelőtt még egy hatalmas műhelyt vezettél, a kezed alatt százak tanulták ki a fogásokat…cöcöcö…nem értelek. (fejét csóválja) Tudom, te a gyökereidhez tértél vissza…Abba kapaszkodsz. (feláll, széttárja karjait) Itt vagyunk neked mi. A családod. Miért nem jó neked, ha fogjuk a kezed?

GYULA: Karácsonyra hívd meg Henriettet. Nyugodtan. Semmi kifogásom ellene.

IRÉN: Még egy dolgot neked is tudnod kell. Henriett gyermeket vár.

GYULA: Nocsak.

IRÉN: Örülsz neki? Nem tartod korainak?

GYULA: Árpi elhelyezkedett, mi is éppen így kezdtük.

IRÉN: Csak…akkoriban egyfélék voltak a dolgok.

GYULA: Most is egyfélék. A többi csupán másolat. Mindenből egy igazi létezik. Tévedés azt hinni, ha az ember egy cégnél kezd el dolgozni, akkor odaköti valamiféle állampolgárság is. Egy hazánk, egy otthonunk van. Neked, nekem és Árpádnak is.

IRÉN: (felvonja szemöldökét, mosolyog) Nem emlékszem, hogy korábban is ekkora hazafi lettél volna.

GYULA: Mert akkor egyértelműek voltak a dolgok. Egyfélék és (felemeli a mutatóujját) egyértelműek.

A szín elsötétül. Karácsonyi csengőszó csendül föl. Kb. húsz másodpercig; utána világos lesz. Az asztalnál ott ül Gyula, Irén, Árpád, Henriett, Sarolta. Karácsonyi-vacsoráznak.

GYULA: Szerintetek ez finom?

IRÉN: Hogy ízlik? (körbekínálja a kosarat) Henriett, vegyél nyugodtan kenyeret. Minálunk mindenhez eszünk kenyeret is. Családtag lettél, ideje átvenned az összes jó szokásunkat. (Gyula kivételével mind nevetnek.)

ÁRPÁD: Apa, ez nagyon finom. (felemeli poharát) Anya pulykasültje, aszaltszilvával, áfonyamártással. Nyamm.

GYULA: Gyerekkoromban sült gesztenyét ettünk, és úgy átmelegítette a tenyeremet. Addig forgattam az ujjaim között, míg a kezem át nem vette az egész melegséget.

HENRIETT: Gyula bácsi nosztalgiázik?

GYULA: A múlt élőbb lehet a jelennél, ha úgy akarjuk.

HENRIETT: Csuda érdekeset mond, Gyula bácsi. Én igen szeretem a régi történeteket.

GYULA: (felemeli a mutatóujját, mosolyog) Nem mese az, gyermek! Itt voltaképpen nem csak rólam van szó, hanem mindannyiunkról. Mármint ezekben a réges-régi történetekben. Csak úgy szoktam mondani: És akkor jöttek a magyarok.

HENRIETT: (felvonja szemöldökét, nevet) Hát az meg….mit jelent?

GYULA: Ha most volna pipám, hát rágyújtanék, és odatelepednénk a kemence mellé, aztán rákezdenék a mesémre. Mert ez a mondás kétféleképpen értelmezhető. Egyrészt, hogy minden rendben volt, és aztán jöttek a magyarok – vagyis mindent elrontottak. Meg fordítva is lehet érteni: semmi sem volt rendben, amíg meg nem jöttek a magyarok. (kissé megvidámodva) Látom, hogy a fiam jól választott. Mikor foghatom kezembe az unokámat?

ÁRPÁD: (megfogja Henriett kezét) Hamarosan. De azt hallottátok-e, hogy nyertünk egy szilveszteri utat? Méghozzá négy fő részére. Eljönnétek velünk?

GYULA: Csak anyád mehet, nekem dolgoznom kell. (zavartan kotorászik a tányérjában) Munka van, menni kell.

SAROLTA: Ha nem bánod, apa, akkor elmennék helyetted. Úgysincs más programom, egyelőre legalábbis úgy látszik.

GYULA: Ez borzalmas.

IRÉN: Hogyan? Mi van veled, Gyula?

GYULA: Nem érzem, hogy ki vagyok. Tudom, de nem érzem.

ÁRPÁD: (feláll) Apa, gyere, dőlj le egy kicsit a kanapéra.

Sötét, addig, míg elhelyezkednek. Gyula lefekszik, Árpád a tarkóját fogva, szemlesütve áll mellette. Henriett ül, Anya telefonál.

IRÉN: Képzelje, mama, Gyula beteg. Hogyan, talán a fronttól? Nem. Nem hiszem, hogy borogatástól elmúlna.

HENRIETT: Gesztenyékről beszélt, hogy mennyire szerette a kezében tartani a sült gesztenyét, amikor gyerek volt. Talán az emlékezéstől lett rosszul?

SAROLTA: (belép az ajtón, zacskó van a kezében) Ezt adták az ügyeletes gyógyszertárban. Nem a szíve, mint régebben?....Felhívtátok már az orvost?

ÁRPÁD: Köszönjük. (elveszi a szatyrot) Az az érdekes, hogy nem fájlalja semmijét. Nem is látszik rajta, igaz, korábban sosem láttam betegnek. Saci, szerinted sápadtabb?

SAROLTA: (hosszan Árpádra néz, aztán mondja) Nem tudom, én….olyan ritkán látom őt. Majd többször küldjetek róla képet. Meg én is igyekszem, hogy legalább…egy évszakban egyszer…hazajöhessek. (hirtelen) Mennem kell. Ne haragudjtaok, egy barátnőmhöz elígérkeztem. De holnapután eljövök, és megbeszéljük a szilvesztert. (megragadja Árpád karját) Szeretnék elmenni veletek. Ti vagytok a családom. (hevesen megölelgeti őket, majd az ajtóhoz megy) Ha bármire szükségetek van, írjatok, hívjatok. Semmit nem jó halogatni. Szervusztok. (kimegy az ajtón, gyorsan becsukja maga után)

IRÉN: Igen, mama, jó lenne, ha átjönne. Holnap, igen. Csak egy pár órára, úgyis tetszett volna jönni. Vagy úgy…megmondom neki. Csókolom. (leteszi a telefont) Gyula, vedd be a gyógyszert. Csak egy fájdalomcsillapítót, kérlek. Itt a pohár víz. Tedd a nyelvedre.

GYULA: (megint vidámabb, felül a kanapén) Jók vagytok velem, az én kis családom. A nemesasszony, a herceg úrfi és a kis arája. Megint jobban vagyok. Jobb már a szívemnek.

IRÉN: Azt mondta a mama, hogy következő tavasszal idejönne hozzánk Ágika. (Henriettnek magyarázza) Árpiék unokatestvére. Tanítóképzőt végzett, szeretne szétnézni itt fönn, hogy van-e állás, ha nem iskolában, hát valahol…istenem, a kis Ágiból diplomás pedagógus lett…hallod, Gyula…Mennyi szavalóversenyt megnyert életében. Jó helye lesz itt nálunk.

 

4. JELENET

Sötét a színen, mindenki kimegy, csak Gyula marad, az asztalnál rejtvényt fejt. Zene szól, Cserháti Zsuzsa Különös szilveszter című felvétele. Úgy egy percig, míg megadja az ünnep hangulatát. Aztán csöngetnek. Hosszan, erőteljesen. Gyula felkapja a fejét, elindul az ajtó felé. Nem sokkal előtte megtorpan. Ismét egy hosszú csöngetés. Sietősen kinyitja az ajtót.

VERA: (lendületesen belép, nagyon csinosan, feltűnően van öltözve, kezében bőrönd) Szia. Csak te vagy itthon?

GYULA: (zavarban van, nem tudja, hová nézzen) Én. Szia. Hová készülsz? Elutazol?

VERA: (kezében kicsi bőrönd, leteszi a kanapé mellé) Képzeld…elhagyom az országot.

GYULA: (meghökken) Apád…

VERA: Igazad van, voltaképpen apámat hagyom el. Az ország…másodlagos. Azt hagyom el, amit apa…jelent számomra. Gyula, én mondtam neked, hogy csodák nincsenek.

GYULA: (megragadja a nő kezét) Érezned kéne, hogy királynő vagy. Uralkodnod kell, Vera.

VERA: (zavartan, hiszen nem érti) Mi a csodáról beszélsz? Korábban is meg akartam már kérdezni, miért nevezel engem állandóan– királynőnek?

GYULA: Szép vagy és fiatal. Ez kell a mai világnak. Az igádba hajthatod, a lábad elé hever, akinek csak megparancsolod.

VERA: (leveszi magáról a férfi kezét) Vagy úgy….már értem. Te azt gondolod, hogy a mai világ díjazza, ha egy nő szép és okos. Ráadásul egyszerre.

GYULA: (csodálattal tekint a nőre) Egy angyal száált le a nappalinkban…Nem vagyok méltó, hogy a színed előtt álljak.

VERA: (most ő hökken meg, de belemegy a játékba, elváltoztatja a hangját) Gyermekem, kiérdemelted, hogy teljesítsem egy kívánságodat. Jaj, nem jó, azt a tündérek szokták…Mi a fenét csinál manapság egy angyal?

GYULA: Megmutatja a kifelé vezető utat.

VERA: (tölt magának egy pohár italt, ami az asztalon áll) Kifelé – honnan?

GYULA: Mindenkit a saját labirintusából. A nemzet olyan, mint egykor Thézeusz királyfi, amikor bemegy a Minótaurusz labirintusába. Saját végzete elől csak úgy menekülhet meg, ha az előre gondoskodó Ariadné fonalát viszi magával. Vagyis a jószerencséjét. Az is kell a túléléshez.

VERA: (kemény, hideg hangon) Itt hagyom a bőröndömet. Éjfél után nem sokkal jövök vissza érte. Taxival. (órájára néz) Hajnalban indul a gépem. (lesüti a szemét) Ne mondd el senkinek.

GYULA: Mit? Mit mondasz? Nem értem…Te megszöksz innen? Visszajössz valamikor? Hová mégy? Mint a lányom. Jaj nekem.

VERA: Most mennem kell, várnak. Légy olyan jó és engedd, hogy elmenjek. (megfogja a férfi kezét) Rendben? Olyan kevés az, amit kérek?

GYULA: S ahová mégy…nem viheted magaddal a bőröndöt, igaz? Rám bízod…és vele együtt magadat is.

VERA: (az ajtóban állva) Ha apám keresne…(legyint) Ugyan, ez hülyeség. (behúzza maga mögött az ajtót)

GYULA: Nem szólok…egy szót sem szólok. (odamegy a bőröndhöz, a kanapéra teszik, kinyitja) Hiszen semmi sincs benne. (fölnéz) Az okos fejében meg a szívében van, amit elvisz magával.

Sötét. Harang kongatása hallatszik, egyre erősebben. Annyi fény villan, ahány mozdulatsor: Vera belép az ajtón. A kanapéhoz megy, keresi a bőröndöt. Gyula ott áll, felöltözve, saját táskájával a kezében. Átadja a nőnek a bőröndöt. Hevesen összeölelkeznek. Vera, majd utána Gyula is kisiet az ajtón. A kongatásnak elhallgat.

VÉGE AZ ELSŐ FELVONÁSNAK

 

 

 

2. FELVONÁS

1. JELENET

A nappali szobában az állólámpa világít. A fotelen Ági áll, melegítőruha és póló van rajta. Gyula a kanapén ül, szemüvegben, újságot olvas.

ÁGI: „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére…Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére…S merre folynak habjai Tiszának-Dunának…”

Irén lép a szobába; erre Ági leereszkedik, kezeit az ölébe ejti, babrál velük.

GYULA: (Irén felé fordul) Na?

IRÉN: (színtelen hangon) Fantasztikus.

GYULA: Na ugye.

IRÉN: (megütődve néz rá) Megint nem találom a szemüvegemet.

GYULA: Vagy úgy…(feláll, az asztalon matat) Tessék, itt az…okuláréd.

IRÉN: (egy pillanatra meghatja ez a kis figyelmesség) Köszönöm. Sokáig olvasol még?

GYULA: Úgy negyedórát még. Utána megyek aludni én is. (vissza az újságjához) 

Irén kimegy. Ági visszamerészkedik a fotelra, izgatottságában a nyelvét is kidugja.

ÁGI: „S merre folynak habjai Tiszának-Dunának…Árpád hős magzatjai fölvirágozának.”

Sötét. Ez alatt az asztalnál Árpád, a várandós Henriett és Irén foglalnak helyet. Esznek.

GYULA. Arra szavazok, akire akarok. (idegesen tépked egy szelet kenyeret)

ÁRPÁD: (szelíden) Az nyer, akit a többség akar. (A többiekkel nézik egymást, majd fejüket lehajtva esznek tovább)

GYULA: Jöttök délután? A szoborhoz, a felvonulásra.

HENRIETT: Nem lehet. Színházba megyünk. (Árpádra néz, mosolyog) Végre szabad estéje van a férjuramnak.

ÁRPÁD: (szigorúan nézi az apját) Neked sem kéne menned. Apa. Maradj itthon. Kérlek.

GYULA: (farkasszemet néz a fiával) Egy vezérről kaptad a nevedet. Neked is jönnöd kell. A néped számít rád.

ÁRPÁD: Nekem elég, ha heti öt munkanapon a nemzetet szolgálom. (habozva) Mondd, apa, szerinted az nem eléggé a nemzetnek, aki magát jó embernek tartja?

GYULA: A saját zsebedre dolgozol az íróasztalodnál ülve. Miközben semmit nem teszel azért, hogy a szíved és a lelked boldogsága meglegyen.

HENRIETT: Hamarosan gyermekünk lesz. Fiú.

GYULA: Egy gyermek – nem gyermek. Az csak a saját örömötöket szolgálja.

HENRIETT: Hiszen – unokája lesz, bácsi.

GYULA: Gyula?

HENRIETT: (lassan, szinte pironkodva) Kristóf.

ÁRPÁD: (átöleli Henriettet, anyjához) Mi megyünk. Apának teljesen elment az esze.

A székek támlájáról magukra kapják a pulóvereiket, és egymást átölelve az ajtóhoz mennek.

IRÉN: (utánuk siet, legalább az ajtót becsukni) Mit gondoltok, mit kéne tennem?

ÁRPÁD: (elgondolkodva) Hívd föl mamát. (megcsókolja az anyja homlokát, s kimennek)

Irén visszamegy, összeszedi a tányérokat. Ekkor belép Ági.

ÁGI: (sugárzó jókedvvel) Csókolom. Megjöttem. (kanapéra teszi a táskáját)

GYULA: (felébredve révületéből) Ágika! Hát itt vagy. De jó! Foglalj helyet.

IRÉN: Nemrégiben lett kész. Szedjél.

ÁGI: (szimatol) Finom illata van. Éhes is vagyok. Köszönöm.

GYULA: Príma paprikás szelet. Házi savanyú. Petrezselymes krumpli.

ÁGI (mosolyogva szed). Ne is tessék tovább mondani. (nevetnek)

GYULA: (ő is mosolyog a lány jó étvágyán) Ágikám, ugye eljössz velem délután?

ÁGI: Hova, Gyula bátyám?

GYULA: A szoborhoz. Piknikezni.

ÁGI: Hát, mehetünk.

GYULA: Tüzet is rakhatunk, mint a régiek. Mint mikor a gyerekeink is kicsik voltak, és jutott időnk a hétvégén kirándulni. Viszünk szalonnát, megsütjük, a zsírját lecsepegtetjük, azzal a vacsora is megvan. Na, Ágikám?

ÁGI: (teli szájjal bólogat) Ühümm.

IRÉN: (föláll) Behozom a piskótát. (jobbra el)

ÁGI: (leteszi a kést-villát) Gyula bátyám. A szobornál…szavalhatok?

GYULA: Persze, Ágikám. Ott lehet, sőt: ott illik igazán szavalni.

Sötét. Mire ismét világos lesz, Árpád és Henriett a kanapén ülnek, beszélgetnek. Irén éppen jobbról jön be, kezében süteményestál, amikor kivágódik az ajtó, és bejön rajta Gyula.

GYULA: (fején kötés, azt tapogatja) Megvertek! A gazemberek. (erősen liheg, mint aki sokkos esemény után van) De én itt most lefekszem (a kanapéra dől) és ünnepélyesen elvérzem.

IRÉN: (odasiet hozzá) Istenem, veled meg mi történt?

ÁRPÁD: (az asztalról felvesz egy pohár vizet, Gyulára önti) Ugyan, mi történt volna. (Irénhez) Anya, hívd föl mamát. Aztán pakolj össze. Velünk jössz haza.

Irén megadóan bólint. Sötét. Mire világos lesz, Mama áll Gyula mellett, a kanapénál.

Ekkor nyílik az ajtó, Ági lép be rajta.

MAMA: Szervusz, Ági. Jó, hogy végre hazaértél.

ÁGI: (könnyfátyolos a szeme) Igen, tudom. Sokan vannak, akik ellenünk fordultak. De nekünk vívnunk kell a harcot, állni az ütközeteket, és dalolni a máglyán, ahol elevenen égetnek majd el.

 

2. JELENET

 

Sötét. Ez alatt mama leül az asztalnál; Ági és Gyula a kanapén foglalnak helyet. Velük szemben a Buszsofőr.

BUSZSOFŐR: Nem igaz, hogy én házasságot ígértem az Ágikának.

GYULA: Pedig azt feltételeztem. Ugyan, hiszek magának.

BUSZSOFŐR: Ágika, hát ennyire félreérthető voltam?

ÁGI: (szipog, zsebkendőjét gyűrögeti) Iiigen. Az magának semmi volt, amikor elvitt haza a falumba, és egész úton verseket olvastam föl magának?

BUSZSOFŐR: Hiszen szívességből tettem. Barátságból. Tiszteletből.

ÁGI: Olyan romantikus volt! (elsírja magát, Gyula vállára borul)

GYULA: Mondja csak el nyugodtan. Hadd nyugodjon meg ez a szegény lány.

BUSZSOFŐR: Megismerkedtünk. Valamikor tavasszal.

ÁGI: (nem néz föl) Március tizenötödikén.

BUSZSOFŐR: Akkor. Bevártam, míg Ágika, mert akkor nem tudtam még a nevét, hogy ez a csinos fiatal hölgy elérje a járatot. Amit aznap vezettem.

GYULA: No hiszen. Csak a feladatát teljesítette.

BUSZSOFŐR: Én kérem, mindenkit bevárok. Na szóval. Jött az Ágika – mit jött, rohant, fel a lépcsőn, úgy szökellt, akár a gazella.

GYULA: Ágikám, te is hallgasd. (rázogatja)

BUSZSOFŐR: Bennem pedig megszólalt egy dallam, a Tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ. Azaz…dehogy bennem szólalt meg, hanem az Ágika dudorászta a hátam mögött. (nevetnek, Ági is, pedig nehezére esik)

ÁGI: Az a kedvencem. Az éneklés mindig összehozza az embereket. Igaz-e, Gyula bácsi.

BUSZSOFŐR: Az, az. Ez maga az Élet volt, ott a hátam mögött, a kirobbanó fiatalság, a lázas ifjúság önfeledt készülődése. Pillanatokra le-lehunytam a szemem, és csak hallgattam Ágikát. Kinyitottam az ablakot is magam mellett, és a mai napig emlékszem, milyen friss, zamatos szellő fújdogált aznap.

ÁGI: (suttogva) Én sem tudom elfelejteni. Sem őt, sem azt a napot.

BUSZSOFŐR: Egészen felvillanyozva mentem hazáig. A feleségem csudálkozott is nagyon, hogy mi ütött belém. Szerencsére aznap járt fodrásznál, így ráfogtam az egész jókedv okát. Pár nap múlva megint láttam Ágikát, csak akkor jobban magába volt gondolkodva.

ÁGI: Gyűrűt is kaptam tőle. Pont jó volt az ujjamra. Lószőrből fonták.

BUSZSOFŐR: Szuvenír. Hiszen mondtam! Egy kiránduláson vettem, és arra gondoltam, hogy kifüggesztem az autómban, a visszapillantó tükörre. Mindenkinek szokott ott himbálózni valami. Aztán másképp alakult. Mikor olyan hosszan beszélgettünk…

ÁGI: Szombat este, a csárdában. Isssteni túrós csuszát ettük…

BUSZSOFŐR: Naaa, akkor, akkor…Valamit mindenképpen adni szerettem volna. Csak az volt nálam, a lószőr karikagyűrű. Ezt érthette félre az Ágika. Őszintén sajnálom.

GYULA: Későre jár. Köszönjük szépen, hogy így ellátogatott hozzánk. (feláll) Ön egy őszinte, igaz ember. Örülök, hogy megismerhettem.

BUSZSOFŐR: (szintén feláll) Hát, én is köszönöm a meghívást. Jó, hogy így tisztázhattuk a helyzetet. Szervusz, Ágika…Hiszen te tudod a legjobban, hogy soha egy kézfogás sem volt közöttünk. (felveszi a sapkáját) Isten Önökkel. A legjobbakat kívánom. (ajtóhoz el, Ágika is kimegy)

Sötét. Mikor ismét világos lesz, Gyula az ajtótól nem messze áll. Kopogtatnak. Dörömbölnek.

RENDŐR: Nyissák ki! Rendőrség!

Mama föláll az asztal mellett. Gyulára néz, megdermedve. Majd odasiet hozzá.

RENDŐR: Ismétlem, rendőrség! Nyissák ki az ajtót!

GYULA: Máris…nyitom!

RENDŐR: (szinte berobban a lakásba, betámogatja a megszeppent, sírdogáló Ágit is) Jó estét kívánok! Ez a fiatal nő itt azt állítja, hogy ismeri magukat.

MAMA: (elhűlve) Ágika, az ég szerelmére, mi történt veled?

GYULA: (nagyot nyel) Természetesen, ismerjük egymást, hiszen Ágika az unokahúgom.

RENDŐR: Akkor mindjárt rendben is vagyunk. Elmondanám azért, mi történt a hölggyel.

GYULA: Parancsoljon beljebb fáradni…

RENDŐR: Ne fáradjanak, már itt sem vagyok. Szóval, a hölgy azt állítja, csak egy szál virágot akart vinni a térre, az emlékműhöz. Ön, uram, biztosan hallgatott ma rádiót, vagy nézett tévét. Éppen ott, azon a bizonyos téren oszlattuk a tömeget, amikor az egyik kis utcából kiszaladt ez a lány – mit szaladt, rohant – egyenesen bele a hátráló tömegbe. Azok az utcán ki, ő meg be. Átverekedte magát rajtuk. Összeütközött az egyik oszlatóval, aztán nem mozdult. Mintha nem is tudom, tetszhalált halt volna – álltában.

GYULA: Én kértem meg őt arra, hogy virágot vigyen az emlékműhöz. Mea maxima culpa.

RENDŐR: Csak ellenőrzésképpen, ha mondaná a hölgy nevét…

GYULA: Ő valóban az unokahúgom, Hun Ágnes. Még egyszer köszönöm a fáradozását.

RENDŐR: Hát, hun volt, hun nem volt, most már itt marad ez az Ágnes. Minden jót. A viszontlátásra. (az ajtón ki)

GYULA: Ágika, engem az anyád megöl, ha nem vigyázom rád.

ÁGI: (leül, kétségbeesve néz maga elé) Gyula bácsi, mama – én nem tudom, hogyan történt ez velem. Mindig valami galibát okozom. (kezébe temeti az arcát)

MAMA: Ágika, gyönyörűségem, hát fiatal vagy és felelőtlen. Nem tesz jót neked itt, városon. A legrosszabbat hozza ki belőled.

Sötét. Mikor ismét világos lesz, Árpád és Ági ülnek a kanapén, velük szemben mama és Gyula. Az ajtó mellett bőründök.

ÁGI: Gyula bácsi, köszönöm a szíves vendéglátást. Igyekszem mihamarabb viszonozni.

MAMA: Jó dolgod lesz a falusi általánosban. Szeretni fognak téged.

ÁGI: Már találkoztam az igazgatóval. Távoli rokon, de – rokon. Apai ágon. Támogatja az ötleteimet. Úgy kezdem az irodalomórákat, hogy elszavaljuk a Himnuszt. A japánok tornásznak, mielőtt elkezdik a munkát, mi szavalni fogunk. Péntekenként meg a Szózatot. Anyák napjára a Bánk bánból készülünk fel. Húsvétra Az ember tragédiájából.

MAMA: (hallgat, kis hatásszünet) Még szerencse, hogy szegről-végről, ahogyan mondtad, rokonod az igazgató. Legalább lesz, aki megmagyarázza a szülőknek a módszereidet.

ÁGI: (őszintén csodálkozva) Mama, hát szerinted nem jók az ötleteim?

MAMA: Ágika, édes lányom, hányadik osztályba mész te tanítani?

ÁGI: (csöndesen) Első osztályba.

MAMA: Na látod. Anyák napjára Bánk bán, ahol meggyilkolják a királynét? Húsvétra Madáchot? No hiszen. (csóválja a fejét)

GYULA: Ágika, nem a kedvedet akarjuk elvenni. Azt vigyed magaddal.

ÁGI: (lelkesen) Akkor…megreformálom a matricákat. Amiket jutalomból kapnak. A legjobbak szentkoronásat, a jók jogarosat, a közepesek…azt még nem tudom.

GYULA: S a rosszak? Azoknak mit adsz majd?

ÁGI: (kihúzza magát) Rosszak nem lesznek az én osztályomban.

GYULA: És ha mégis?

ÁGI: Azok….tatárosat kapnak. Vagy egy barackot a fejükre. Csókolom.

Mindenkitől elbúcsúzik, majd az ajtón ki)

ÁRPÁD: Apa…sejted, miért jöttem.

GYULA: Tudom, fiam.

ÁRPÁD: Nem maradhatsz itt így. Vannak orvosok és vannak módszerek.

GYULA: Ugyan, mit segíthetnek ők. Mikor magunkon sem tudunk segíteni.

ÁRPÁD: (feláll, az ajtóhoz megy) Úgy élsz itt, mint pók a hálójában. Nem ismerek rád. (kimegy)

GYULA: Meg kellett volna mondani Ágikának, hogy azt kell tanítani, ami nincsen a könyvekben. Abban kell példát mutatni. A szépen szóló beszédben. A jószívűségben.

 

3.JELENET

Sötét. Aztán kivilágosodik. Yvett és Gyula ülnek a kanapén, Igor mellettük áll.

GYULA: Ne haragudjatok rám. Sokszor magam sem értem, ami velem történik.

IGOR: Haragudni! Ugyan. Ezer meg egy éve vagyunk barátok. Sokkal inkább csodálkoztam azon, amit elmondtál. De nem érzek haragot.

YVETT: Gyula, pihenned kéne…

GYULA: Értsétek meg, hogy nem erről van szó…Nem egyszerűen lánykérésről meg pihenésről. Hanem rólam. Az én életemről.

IGOR: Ne bagatellizáld el a dolgot, Gyula. Igaz, nem én döntöttem, hanem Vera. Mi csak a kérésedet közvetítettük felé.

GYULA: (Igorra néz) Nem haragusztok rá, hogy elment?

IGOR: Beláttam, hogy nem zárhatom őt aranykalitkába. Felnőtt. Felnőtt és elment.

GYULA: Egy darabig azt reméltem, hogy új életet kezdhetek mellette.

YVETT: (sajnálkozva-szánakozva) Miért nem volt jó neked a régi életed?

GYULA: (feláll) Mert nem…mert nem…nem tudom. (visszaül) Mindenesetre köszönöm, hogy eljöttetetek.

IGOR: Már megyünk is. Gyere, Yvettkém…a kabátod. (felsegíti, majd az ajtóhoz mennek)

YVETT: (hátrafordul) Furcsa így látni téged. Nem is tudom, hogy valamikor eljössz-e még hozzánk. Hogy eltalálsz-e hozzánk. Na mindegy. Szervusz.

IGOR: Gyógyulj meg, barátom. Szervusz.

Mindketten az ajtón ki.

Sötét. Mikor világos lesz, mama lép be az ajtón.

MAMA: Öltözzél fel, fiam. Bárki jöhet.

GYULA: (maga előtt motyogva) Ide? Innen mindenki csak elmegy. (mamához fordul) Vera azt mondta, hogy csodák nincsenek. De miért? Hova tűntek a csodák?

MAMA: Fiam, öltözz fel. Kérlek. Megfázol. (jobbra kimegy)

GYULA: Visszaforgatni az idő kerekét….Letörni az idő vasfogát…(ledől a kanapéra, egy takarót húz magára) Aludnom kell, mást nem tehetek.

Sötét. Az első felvonásból ismert dzesszmuzsika taktusai csendülne fel. Irén jön be jobbról, felkattintja az állólámpát.

GYULA: (felemeli a fejét, kis riadalommal szemléli a feleségét) Irén.

IRÉN: (mosolyog) Miért, kire számítottál? Gyerünk, felkelni. (leveszi Gyuláról a pokrócot, összehajtja, a kanapé szélére teszi) Nemsokára itt vannak a gyerekek.

GYULA: (szemét dörzsöli) A gyerekek? Árpád?

IRÉN: (megáll) Vagyis…na jó, elmondom neked most. Látom, jó kedved van. (megborzolja a férje haját) Sarolta később érkezik. Valami gond volt a csatlakozással. Pár órát késni fog.

GYULA: (felül, meglehetősen fürgén) Jó. Nagyon jó. (élénk, szinte rikoltja a szavakat) Irén, gyere ide légy szíves.

IRÉN: Na, mondjad.

GYULA: Csípjél meg.

IRÉN: (méltatlankodást mímelve) Menj már.

GYULA: De, de! Csípjél meg.

IRÉN: Aztán nekem ne visíts. (óvatosan megcsípi Gyula az arcát) Tessék.

GYULA: (lehunyt szemmel, végtelenül hálás hangon) Köszönöm.

Sötét. Mikor ismét kivilágosodik, mindannyian az asztalnál ülnek.

GYULA: (sorban tölt innivalót a poharakba) Képzeljétek, rettenetes álmom volt.

HENRIETT: Lehet egy álom rettenetes?

GYULA: Ha rémálom, akkor igen.

IRÉN: Apátok azt álmodta, hogy benne volt a tévében.

GYULA. Igen, valami felvétel készült az életemről. Árpád volt a mesélő. Merthogy én addigra már halott voltam.

SAROLTA: El sem tudom képzelni.

GYULA: Minden, amitől féltem, benne volt ebben az álomban. Hogy nem vagyok elég jó ember.

ÁRPÁD: Vera halála…(körbetekint) mindannyiunkat megviselt.

GYULA: (megáll, ránéz) Igen, rájöttem, rábredtem, hogy nem határozhatom meg a ti életeteket. Ahogy Verát az apja szinte kikergette az életből…Szegény zsarnok.

SAROLTA: Azt nem, Apa. Már ne is haragudj. (a többiek egyetértően hümmögnek)

GYULA: Hanem…(elneveti magát) volt az álmomban egy unokahúgom, Ágika. Vele aztán furcsa dolgok történtek. Például szerelmes lett egy buszsofőrbe. Méghozzá úgy esett a dolog, hogy…

 

FÜGGÖNY

VÉGE

 

 

 

  

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.